A magyar csapat a tizedik hely mellé begyűjtött még egy első helyet a plakátverseny közönségszavazásán a Bocuse D’Or-on. Első gondolatok egy neves grafikustól.
Nem vennénk a bátorságot, hogy a plakát műfaj mibenlétéről, egy szakácsversenyen való felbukkanásáról mi magunk beszéljünk, így hát felkértük Kenczler Márton grafikust, a kirowski isobar művészeti vezetőjét (és aki szerintünk hónapról hónapra igen izgalmas alkotásokat rak le az asztalra, legyen szó filmes plakátokról, illusztrációkról vagy akár tipográfiai munkákról), hogy pár szóban mondja el, mit gondol a Bocuse-re készült munkákról.
Márton szerint a plakát nehéz műfaj, a vizuális kommunikáció alapegysége. Egyszerre kell művészi és praktikus szempontoknak is megfelelni. A plakát egy mondat – egy egyszerű, de könnyen értelmezhető mondat, ennél fogva egy sűrű, koncentrált alkotás. Mind tartalmi, mind formai szempontból konkrétnak kell lennie. A plakátnál nem működik a mellébeszélés. A plakátnál a szűkszavúság és a szószátyárság is hiba, mindkettő az értelmezés, a befogadás ellen hat. A plakáton nincs holttér, mindennek szerepe és jelentősége van. Ha ezek a szempontok nem teljesülnek, a plakát rossz, művészileg sem hat és üzenethordozóként sem működik.
Itt van ötlet, és ez ebben a mezőnyben már óriási fegyvertény. Habár azt is mondják: minden szentnek maga felé hajlik a keze. Én viszont nem vagyok szent. De most örüljünk.
A kolléga defókuszban kellő magabiztossággal pózol, róla el is hiszem, hogy képes leölni és elkészíteni a plakátállatot, a főnökéről nem, ő elég esetlenül álldogál. Korrekt munka, még ha nem is túl izgalmas, működik, ausztrál.
Itt nagyjából az történik, mint bármelyik vidéki haknin, ahol fellép a Fresh együttes: playback minőségben eltáncolják a dalszöveget. A brazilok megszabadítottak minket a műélvezettől, elvették tőlünk a megfejtés örömét, nincsenek absztrakciós szintek, még félemelet sincs. Ráírták és elmutogatták a plakáton mindazt, amit üzenni szerettek volna, de mindezt olyan technikai színvonalon, amibe én itt Budapesten is belepirulok.
Clooney főz. Ez egy teljesen jó darab, simán filmplakát is lehetne. Persze csak kanáltól felfele. A kanál alatt indul a horror.
Nem akarok úgy tenni, mintha a vér nem lenne a főzés része, de szerintem ez itt mégis sok. És mit néz a gyerekszereplő?
Ez egy fotó, nem plakát. Ír-szteppelnek a dánok? Egy hajón? Teljes homály, hogy itt mi történik. A dánoktól többet várna az ember, ha designról van szó.
Elég cuki. De inkább könyvborító. Viccesen apró ez a kis séf lány. Vagy a létra óriási. De akkor a paprika is… És hol a lába? Ez valami mesefilm lehetne, varázsgombával.
Az ijesztően betépett szarvasos falmatrica, amit az ijesztően tehetséges, ámde begombázott és beópiumozott grafikus készített. Erre nincs más magyarázat. Nyilván az első vonalnál elfelejtette, hogy egy szakácsversenyre készít plakátot. Amúgy gyönyörű.
Úgy látszik, mindenki be van tépve. Dolgokat látnak…
Nincsenek szavak.
Nem mondom, hogy ez szép, de itt legalább nem a séfről van szó, hanem az ételről. Nem rossz megoldás, vagy legalább más.
Egészen unortodox ráírni valamit egy plakátra a háttérszínnel. Ilyet még nem is láttam.
Ez a darab pedig azért igazán különleges, mert az alapanyagok és a kollégák feje nem kivehető a képen. Hasonlóképpen forradalmi, mint a japán megoldás.
Valószínűleg kulturális hiányosságaim miatt lehet, de én nem értem, hogy itt mi történik. Annyi biztos, hogy ez egy bélyeg.
Igéző szemű szakácsfiú, de mégsem eléggé. Nincs mit mondanom.
Nehéz eldönteni, hogy itt a készítők túl sokat, vagy túl keveset szívtak.
Eddig plakátokról beszéltünk, de ez itt szórólap. Valaki, valamit félreértett.
Lásd előbb.
Hoppá, itt is megpróbáltak valamit. Ez nagyon klassz, üdítő színfolt, még akkor is, ha a tipográfián megbukik a dolog. Persze kérdés, mitől lenne ez svéd.
A svájci design hagyományok megcsúfolása ezüst tálcán. Szerintem.
Nahát, ezek meg viccesek.
Végre valami tiszta, egyszerű, világos. Ötös.