A piac bizalmi dolog. Ott személyes kapcsolatok szövődnek, háttértörténetekkel, legendákkal és pletykákkal a paradicsomhalmok vagy a kifőzdék gőzei mögött. Főleg, ha ez a piac katalán, ahol ez máig közösségi tér, szociális közeg. Azonban mára nemhogy kellemesen vásárolni, de szinte lépni sem lehet a Boquerián a turistatömegektől.
Aki Barcelonába látogat, az látni szeretné a katalán fővárost. Könnyen meg is teheti, mert arról a Rambláról, Barcelona turistaforgalmának gerincéről nyílik, ahol a világ összes turistája és zsebtolvaja egyszerre mozog. Pingvinjárásban, egyik élőszobortól a másik sangriás bódéig döcögve juthatunk itt előre. A helyiek régóta kerülik a széles utcát, inkább a kisebb mellékutcákban közlekednek, ha olyan ambíciójuk támad, hogy 15 perc alatt száz méternél nagyobb távolságot tegyenek meg gyalog. Könnyű innen besodródni a Boqueriára, főleg, hogy minden útikönyv ajánlja, és minden blogger itt szelfizik.
Ezt unták meg a piac árusai és vásárlói. Nem egy standon felirat lóg: tilos a fotózás.
Nem a zöldséghalmok vagy a jégkásán elrendezett napi fogás dizájnja jogvédett. A fotókhoz pózoló, fontoskodó turisták általában majdnem semmit nem vásárolnak, a valódi vásárlókat viszont sikeresen akadályozzák abban, hogy vegyenek valamit, vagy egyáltalán odaférjenek a pulthoz. Márpedig itt – és bármelyik egyéb piacon – nem azért pakolnak ki hajnalban a kofák, hogy ne tudják eladni a portékáikat. A hashtagekből nem élnek meg, éljenek azokból az influenszerek. Ők keményen dolgoznak. Mármint az árusok. Vagyis dolgoznának, ha hagynák őket.
A Boqueria egyre türelmetlenebb és barátságtalanabb a turistáival. Lehetne ez win-win játszma is, de a turisták tömege kellemetlenné teszi egy ideje a piaci hangulatot. Képtelenség egyik árustól a másikig sétálni, csak sodródunk a tömeggel. A helyiek reggel minél korábban igyekeznek bevásárolni, amíg lépni lehet. A piac azonban nem erről szól, sehol a világon. Eladók és vásárlók több nemzedékre visszavezethető kapcsolatáról, személyességről. Egy idős, helyi hölgy a Carnes Serranónál vásárol 68 éve. Fiatal lányként a mostani tulajdonos nagyapja szolgálta ki, később az apuka,
ma a fiú, aki az unokája lehetne – és akit születése óta ismer. Igaz, még egyetlen szelfit sem készített vele.
A Boqueria túlélte a polgárháborút. Franco uralmát, több gazdasági válságot, természeti csapásokat. A modernkori sáskajárásnak azonban nem biztos, hogy ellen tud állni. A piacnak saját nyelve, saját viselkedési szabályai vannak. Családok fejezik ki sokszor több évtizedes lojalitásukat, a vásárlók és a kofák nem csak az áruk, de közös történelmük, közösen megélt élményeik, értékrendjük és sokszor még politikai hovatartozásuk alapján is kapcsolódnak.
Felfejthetetlen szövevény ez, ahol az emberek között stabil kapcsolatok alakultak ki. Mindig voltak persze kívülállók, látogatók vagy olyanok, akiket ez az egész nem érdekelt, de a piac hangulatát alapvetően a helyi vásárlók és eladóik kölcsönös lojalitása és ritmusa határozta meg. Ez a piac nem az többé, ami korábban volt. A hagyományos üzletek egyre-másra zárnak be. Az új bérlők nem az egyre fogyatkozó helyi vásárlók, hanem a turisták igényeihez szabják portékáikat – és azok silányabb minőségét is.
A Boqueria őse a korai 13. századtól kezdve működött, a régi mór kereskedelmi útvonal részeként. Főleg húsfélét lehetett itt venni,
a neve eredete is erre utal. A kecske katalán neve boc.
Aztán jöttek a halászok, a zöldségeskofák, és mindenki, akinek felesleges eladni vagy cserélnivaló portékája volt. Az 1800-as években a város terjeszkedésével a piac helye is változott, templomok, kolostorok, egyházi épületek közé szorult ez az életteli hely. 1836-ban a Szent József Rendház leégett, a helyén nyílt újra az a piac, amit ma ismerünk.
„Két Boqueria létezik. Egy piac nekünk, egy pedig nekik” - mondja Pau Arenós, az El Periódicó étteremkritikusa, és az egyik legjobban tisztelt gasztroszerző. Húszévesen szakácsként beszerzőkörútra járt ide egykor. Sajnálja, hogy ezt ma már nem tudná megtenni. A város egyre inkább egy Disney-film díszletére kezd hasonlítani, ahol a turisták kiszolgálása (vagyis inkább a gyors pénzkereset) az első számú szempont. Pau szerint az egykor legendás Boquerián többé lehetetlen megállapítani, hogy mi talmi és mi értékes, no és mi éri meg az árát. A jéghideg kókuszos-licsis-áfonyás smoothie nem biztos, hogy idevaló, bár kétségkívül népszerű.
De ezt sem a helyiek veszik.
A turistáktól akár meg is szünhetnének a zöldségesbódék. Karalábét ők biztosan nem vásárolnak. De gombát vagy sertéskarajt sem. A friss, nagyon szép tanyasi vágott csirkét árulók is hazamehetnének egy peták nélkül, ha a turistákon múlna. Nyilván. Babból sem fogy egyetlen szem sem, mint ahogy a friss rebarbara is ott rohadhatna meg felőlük, ahol van. Nekik másra van szükségük. Valamire, ami jól mutat az Instán. Vagy amit gyorsan kézbe foghatnak, és futhatnak a Sagrada Familia felé, hogy ott egy másik szörnyű tömegben totyorogva készíthessék el kötelező fotóikat, melynek címe ez:
„itt is jártam!” És véletlenül sem ez: „nagyon élveztem, különleges és személyesen szép élmény volt!”
Alapvetően nincs ebben semmi meglepő. Aki Barcelonába eljut, ezeket a helyeket látni szeretné.
Vannak, akik megállnak egy italra vagy pár falatra a Boquerián. Számukra a licsis smoothie jelenti a piachoz való kapcsolódást. A Boqueria standjait szép lassan elulralják a folyékony gyümölcsök, a jégkásák, a turmixok, a műanyagpoharak, a harsány színek. A főbejárathoz közeli Sprimfruit olyan mennyiségben ontja ezt magából, hogy a méretes műanyag csövek Willy Wonka gyárának gyümölcsösített, utópisztikus látványához hasonlítanak. Népszerű is. A friss gyümölcsöt árulók előtt azonban egyáltalán nincs tülekedés. Smoothie-láncreakció indult el a piacon. A gyümölcsárusok elvesztették a turisták miatt egyre kedvetlenebb helyi vásárlóikat, és a turisták igényeihez szabva váltottak profilt többen.
Aki ma a helyieknek kíván a piacon megfelelni. És nem veszi figyelembe a rohanó turisták elvárásait, az hamarosan és biztosan bezárhat. Ez ma a trend a Boquerián.
Mint a legtöbb mediterrán piacon, a Boqueria közepén is friss halakat találhattunk korábban. Az egyik árus arra emlékszik, hogy kevesebb, mint tíz éve ide turista csak akkor került, ha eltévedt a piacon. Ma a helyi fogás helyett messziől érkező szuveníreket, tömegtermékeket, és gyorsételeket árulnak ezen a helyen.
Az árusok első kérdése nem katalánul, hanem angolul hangzik vevőik felé, majd könnyedén váltanak Tarzan-olaszra, oroszra és akár mandarinra is egy eladásösztönző mondat erejéig. Soha nem tévesztik össze japán vásárlóikat a koreaiakkal vagy azokat a kínaiakkal. Tudják, hogy az oroszok nagy táskákkal jönnek, és sokat vásárolnak. A tengerjáró hajók utasait nem kedvelik: számukra a szigorú idegenvezető 15 percet engedélyez a piacon, ami érthető, ha hat órájuk van egész Barcelonára összesen, hogy holnap egy nap alatt (bocsánat, helyesebben transzferrel együtt 8 óra alatt) ismerjék meg Marseille és Avignon titkait, utcáit, történelmét és ízeit. Ráadásul a hajók egyenbüféje napi 22 órában ontja az egyenételt, így ők soha nem éhesek. Ma már nem fogunk itt Ferran Adrià-val sem találkozni, pedig korábban gyakran megfordult a Boquerián. De helyiekkel is egyre ritkábban.
A piac ritmusából minden kiolvasható. A Boqueria olyan, mint egy tükör. Az árusok, a vásárlók, a termékek képeiből nem csak a kereskedelem vagy a turizmus állapota olvasható ki, hanem az adott időben képviselt értékrendünk apotheózisa is. Benne van a válasz a kérdésre: honnan jöttünk. És talán arra is: hová megyünk?
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.