Hirdetés
Hirdetés

Balatoni láz, nem trópusi sprue

SZERZŐ: benedekb
2015. október 13.
Gyerekkoromban életem osztálykirándulásai életem szendvicseivel voltak tűzdelve. Számomra a buszon evés annyira frenetikus program volt, hogy már a kirándulásra történő bevásárlástól is izgalomba jöttem.
Hirdetés

A mostohaapám kétszer vágott tarkón életemben, egyszer, mikor a klausztrofóbiás unokatestvéremet bezártam a garázsba négy órára, és egyszer, mikor a shopping alkalmával, a Tesco pénztárnál kiderült, hogy a négy darabos pikniksajt, amit választottam, annyiba kerül, mint az egész iskolakezdős írószercsomagom. A madárlátta szendvicsek (és chipsek és csokik és 12 százalékos ivólevek) azért is voltak nagyon hasznosak, mert megmenthettek az ifjúsági szálláshely szigorúan szar kosztjától. Pedig milyen könnyed lett volna megállni egy vendéglőben odaúton. “Katika néni, kívánok egy gulyást, a foursquare szerint az M7-es-en érintünk egy kiváló csárdát.” “Aranyos vagy. Hétfőtől ülj az első padba, hogy elérjem a fejed a naplóval.” Persze, lehet, hogy más iskolákban divat volt a vendéglőzés, én keletről jövök.
Romantikus léleknek tartom magam, úgyhogy amikor felnőtt ember koromban kirándulok, titkon még mindig szeretném hallani a kenyérközi paprikaroppanást. Főleg mióta a szemembe mondták, hogy többé ilyen nem fordulhat elő. Ragaszkodván a régi (5-12 év) életemhez, úgy képzeltem, hogy mikor hétvégén “leugrunk a Balcsira”, veszek egy csomag gluténmentes kenyeret, és hagyom, hogy belemorzsolódjon a kocsi ülésébe a fűrészpor állagával.  Aztán, amikor a drogériában megláttam, mennyibe kerül ez a diétás terráriumbélés, megéreztem a mostohaapámat a tarkómon.
Majd inkább megállunk valahol, felnőtt emberek vagyunk, le van szarva Katika néni. Ezzel vissza is gyömöszöltem a kenyeret a xilit-xantán szelet mellé.
[tw-parallax image="https://diningguide.hu/wp-content/uploads/2015/10/IMG_7740.jpg" target="self" lightbox="no" ][/tw-parallax]
Azért veszek mégis néhány backup kaját- mondtam magamnak: puffasztott kukoricatallér, zabszelet, ezeket azok az emberek is mindig nagyon szeretik, akik bármi mást ehetnek, de megkívánják, amikor én eszem. “ Ú, az kukoricatallér?” “Igen! Kérsz? Tessék, itt az egész! Kétszer olyan drága volt, mint bármi, amit te itt ehetsz, és fele annyira se finom! Edd csak meg az egészet! Majd mikor te veszel hot-dogot, te is szólsz nekem, és én majd nézem!”
A klasszikus pánik, ami vidéken szokott rám törni, hogy nem tudok visszajutni Budapestre, kombinálódott. Nem tudok hazamenni, ÉS éhen fogok halni.  Mivel egy békés, ingerszegény helyen pihensz, muszáj azonnal alkoholizálni, ami hirtelen bajokhoz vezethet, tehát ha nem szívja fel valamilyen szénhidrát a bort, hányásba fogod borítani a víkendház rózsaágyását, matematikailag.  Hogy ez ne történjen meg, mindenki zsírban áztatott kenyérrel béleli a gyomrát. Rajtam kívül, ugye.  A legutóbbi ilyen összejövetelről két emlékem van: hogy a Himnusz dallamára éneklik nekem vadidegen emberek a boldogszülinapot (pedig nincs) és, hogy ököllel túrok bele 3-6 kg-s alföldi fehérkenyerek gyomrába.  Néha odakiabáltam egy fiúnak a konyhapult másik oldalára, hogy: “Kenyeret eszem, huhúú!”, ami izgalmasan hangzik: mintha elmebeteg lennék, vagy mintha mélyszegénységben nőttem volna fel.
A buli után éreztem, hogy tenni kell valamit a gasztronómiába vetett hit helyreállítása érdekében, úgyhogy energikusan, a nap legelső sugarával (délután három) kerestem egy olyan helyet, ahol komfortosan érezhetem magam, azaz: emlékeztet a Madách térre.  A Pegazus végül is ilyen, találkozni lehet hat-hetedik kerületi arcokkal, plusz szép kert, padok, van kedvem bemenni.
Az étlapokon általában első ránézésre látszik, hogy kínba csúszunk, vagy csodálatos módon, akár több étel közül is választhatok. Ha már szóba került a foursquare és a csárdák, ott találtam egyszer egyet, aminek az étlapjából egyetlen dolog közeledett-távolodott az arcomba, mint azokban a 90-es években divatos 3D-s mesekönyvekben a Mickey Mouse-fej: G A L U S K A.  Az nem volt könnyű nekem.
A Pegazus menüje viszont biztatóan, szellősen gluténmentes. Ragulevest választottam, mert fáztam, és mert ellenszenvet érzek az átlátszó levesek iránt.
Itt szeretném megjegyezni, hogy egy másik alkalommal, mikor erre jártunk, egy barátom megkóstoltatta velem a hideg, átlátszó paradicsomlevest, és töredelmesen bevallom, hogy a legjobb dolog volt, amit ezen a nyáron ettem. (Ha nem számoljuk a tiramisus Magnumot.) Nekem nagyon tetszik, hogy a fűszerek és a gyümölcsök a Pegazusban a saját kertjükből kerülnek elő, így a paradicsom is, amit egy titkos fűszerrel főznek össze, hogy az kiemelje annak “ősi édességét”. Ezt nem én fogalmaztam ilyen lehengerlően spirituálisan, hanem Várady Luca, a Pegazus séfje.  Tőle tudom, hogy a raguleveshez a zöldségeket vajon előpirította, de csak a kertben szedett zellert puhára, a többit “ressre”. A wikipédiától tudom, hogy mi a “ress”, illetve, hogy ezzel a vezetéknévvel praktizál egy gasztroenterológus is, de valószínűleg ezek azok a részek, amikre a főszerkesztő utal majd, hogy húzzam ki.
Oldalast rendeltem még, kézzel ettük, ami megható, és a nagyanyám jutott róla eszembe, mert minden kaját, ami összedzsuvázza a kezed és a fejed, úgy hívott, hogy “mosdatós”. Persze, nem értem, miért készült annyi ideig, ahhoz képest rágós volt, de állítólag az úgy jó. Megvonom a vállam, a pác az mondjuk úgy volt jó, whiskey-vel, meg kávéval kikeverve. Egy bölcs ember az életemben azt tanította nekem, hogy ha másnapos vagy, bármit és bármennyit szabad enni, mert a még benned lévő alkohol szétmarja azt, tehát nemhogy nem hízol, gyakorlatilag fogysz. Az illető természetesen nő. Feltétel nélkül hiszek ebben, úgyhogy ezegyszer (!) desszertben is gondolkoztam. A felsorolt két darab édesség közül egyikhez sem volt kedvem, főleg mert a müzliről azt gondoltam, hogy kamu, mármint az reggeli, ebéd vagy vacsora, de nem desszert, a piskóta meg ugye… “ezért gyűltünk itt össze”. Ekkor a BBQ-energiától megtáltosodva, gondoltam, próbára teszem a kapcsolatunkat a Pegazussal, megkérdezem,  hogy egy ilyen szegény cukorfüggő számára, mint én, akad-e egy icipici kis, gluténmentes kis desszertecske. És akkor most inzert: amikor azok a nagy fényes kapuk kinyílnak templomi zenére. Luca külön édességet készített nekem. Nem kérdeztem, mi a neve, nem kérdeztem honnan van, mennyit fizetek érte, vagy mi fog velem történni ezután. Csak ettem!
Aztán persze megkérdeztem.  Rizstejjel készült babéros sárgabarackfagyit kaptam (házi barackból), karamellel, grillázzsal. Amilyen szépen hangzik, olyan jó is volt.
Engem összességében boldoggá tett a Pegazus, és nem csak azért írom ezt, mert még egy kabátot is kaptam kölcsön, amit aztán el is hoztam, és soha többé nem szeretném visszaadni, mert jól áll, hanem, mert az ebéd után egész úton hazafelé jóllakott csendben voltam, és egyszer sem jutott eszembe, milyen lenne megállni egy velőskenyeresnél, ahol én csülköt kérnék, túl gyorsan enném meg, aztán hosszan nyalogatnám a tormát a salátalevélről, míg a többiek a második pirítósukba kezdenek.

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram