Amikor Ali Zaman elkészíti az Uzbeki Kabuli pulao-t – Afganisztán ikonikus rizses bárányételét –, mindig ad hozzá egy kevés pirított szezámolajat, hogy kiemelje az ízeket. A New York-i kávézó-tulajdonos, aki Queens, Kabul és Maimana között gyökerezik, szenvedélyesen ápolja öröksége ízeit. „Az otthon nem csupán egy földrajzi hely,” idézi őt Hawa Hassan James Beard-díjas séf új könyvében, Setting a Place for Us-ban. „Az otthon egy érzés, ami túlmutat a határokon.”
Ez az érzelem járja át Hassan legújabb művét, amely a gasztronómia, az identitás és a kényszerű elvándorlás közötti mély kapcsolatot vizsgálja. Akárcsak nagy sikerű debütkötete, az In Bibi’s Kitchen, ez a gyűjtemény is történelmi és kulturális kontextusban mutatja be a recepteket és a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsokat. A könyv nyolc olyan ország hagyományos ételeit és történeteit tárja az olvasók elé – köztük Jemen, El Salvador, Libanon és a Kongói Demokratikus Köztársaság – amelyeket konfliktusok és lakossági elvándorlás sújtottak.
A könyvben egy bagdadi sörfőző megrendítő történetét is olvashatjuk, akinek kétszer kellett menekülnie otthonából, valamint megtaláljuk az egyiptomi fil fil mahshi (töltött paprika) receptjét is. A kötet azt vizsgálja, hogyan viszik magukkal az emberek a konyhájuk ízeit és hagyományait, amikor háború, természeti katasztrófa vagy száműzetés miatt minden mást hátra kell hagyniuk – és hogyan válik az étel a kapaszkodóvá a legnehezebb időkben is.
A BBC Travel Hawa Hassant, a szomáliai származású amerikai séfet kérdezte arról, hogyan dokumentálja az ételeken keresztül a diaszpórák történeteit, mit tanult az interjúalanyaitól, és mit jelent helyet teremteni az asztalnál olyan kultúráknak, amelyeket gyakran kihagynak a globális narratívából. Ebből az interjúból szemezgettünk.
Számos országban élnek ma már emberek, akiket háború vagy katasztrófa miatt űztek el otthonukból. Hogyan választotta ki, mely nemzeteket mutatja be a könyv?
Gyakran mondom, hogy ezek az országok az én saját történetemet is tükrözik, de az igazság az, hogy a kiválasztás során a konfliktus, az instabilitás, a humanitárius válság és a történelmi-kulturális jelentőség volt a fő szempont. Ezek az országok, bármilyen nehézségeket éltek is át, mélyen gyökereznek a közös emberi múltban. Irak például a civilizáció bölcsője, Libanon a kereskedelem egyik ősi központja, Egyiptom pedig az emberi történelem ikonikus pillére. Ha a háborúról vagy menekülésről beszélünk, gyakran elvész a teljes történet – én szerettem volna a teljes képet megmutatni.
Minden recepthez személyes történet társul. Miért tartotta fontosnak az emberi sorsokhoz kötni az ételeket?
Ezt a keretet alkalmaztam az In Bibi’s Kitchen-ben is, ahol a történeteket az Indiai-óceán partján élő nagymamákhoz kötöttem. Most is ez vezérelt: ha egy recepthez arcot és nevet társítunk, valóságossá válik, életre kel, kézzelfogható lesz. Hiszem, hogy az embereket leginkább más emberek történetei érdeklik. Nálam mindig az ember az első, az étel a második. Előbb a történet, aztán a recept.
Van kedvenc története a könyvből?
Nem tudnék egyetlen kiemelkedő történetet mondani – minden megszólaló valami rendkívülit, meghatót és fontosat osztott meg velem. Bízom benne, hogy az olvasók a könyv egészének erejét érzik majd át. Ez a sokféle hang együtt mondja el az igazi történetet. A könyvben szereplő közösségek megmutatják, hogyan lehet a hazát magunkkal vinni akkor is, ha gyökerestül kiszakítanak bennünket. Ez a szellem az, ami igazán felemelő és inspiráló.
Miért az oka annak, hogy az étel ennyire erősen hordozza az identitást, különösen az elvándorlás idején?
A gasztronómiával akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni, amikor 15 év után újra találkoztam a családommal. Elkezdtem újragondolni mindazt, amit korábban elhagytam vagy el akartam hagyni. Hogy idáig eljussak, először meg kellett értenem, honnan jövök. Az étel ebben hívó szó lehet – visszavezethet a gyökerekhez, vagy akár utat mutathat a jövő felé is.
Az étel érzékszervi élmény: egy illat visszarepíthet az időben, egy íz elhozhatja a múltat. És ez egyetemes: bárki vagy, bárhol vagy – enned kell.
Valaki azt mondta nekem a könyv készítése közben: „Amikor bombák hullanak az ember feje fölött, nem az ételek érdeklik.” Én erre azt válaszoltam: „Épp az étel az, ami kapaszkodót nyújt számukra.”
Miért tartotta fontosnak, hogy most beszéljen a migráció és az elűzetés történeteiről?
Valakinek dokumentálnia kell mindezt. Nemcsak egyvalakinek – sokaknak kell elmondaniuk a történeteiket, minél hangosabban, hogy azok, akik a hatalom birtokában vannak, ne hallgattathassanak el bennünket félelemmel vagy kirekesztéssel.
Most van a legnagyobb szükség a történetekre, a történetmesélőkre, azokra, akik megőrzik a kultúrákat. Szükség van séfekre, házi szakácsokra, emberekre, akik összegyűlnek egy tál étel mellett és együtt keresik a megoldást. Most kell az asztalnál ülni. És ha te magad nem tudod a történetet – hallgasd meg azokat, akik igen.
Mit szeretne, hogy az olvasók magukkal vigyenek a Setting a Place for Us elolvasása után?
Azt remélem, hogy mélyebb tisztelettel fordulnak majd azok felé az egyszerű, hétköznapi módok felé, ahogy az emberek kultúrát őriznek. Hogy meglátják: az étel sohasem „csak” étel – hanem emlékezet, identitás és túlélés. Ez a könyv nem pusztán egy receptgyűjtemény – ez olyan hangok kórusa, amelyeket túl gyakran kihagytak a történetből. Azt kívánom, hogy az olvasók elkészítsék ezeket az ételeket, osszák meg másokkal – és ezzel mindannyiunk számára helyet teremtsenek az asztalnál.
Forrás: bbc.com
Borítókép: Unsplash Fotók: Facebook
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.