Amikor először lépsz be egy étterembe, melyek azok a részletek, amelyek ösztönösen megragadják a figyelmedet? Vannak olyan közelmúltbeli példák, amelyek különösen emlékezetesek maradtak számodra? Az esztétikán túl pedig melyek azok az építészeti vagy térszervezési elemek, amelyek jól alkalmazva magasabb szintre emelhetik a vendégélményt?
Számomra egy tér „érzelmi hőmérséklete” az első, amit érzékelek – még azelőtt, hogy tudatosan figyelni kezdeném a részleteket. Ezt nagyban meghatározza a világítás, az akusztika, a vendégek és a személyzet mozgásának ritmusa, valamint az is, ahogyan a megérkezés élménye kibontakozik.
A Rockwell Group éttermi projektjeinél arra törekszünk, hogy már az első pillanatokban megteremtsük a várakozás és az otthonosság érzését. Jó példa erre a nemrég megnyílt Nobu One Za’abeel, ahol kiemelt szerepet kapott a tér dramaturgiája: a szűkebb és tágasabb terek váltakozása, a sötétebb és fényben úszó pillanatok kontrasztja, valamint az intim hangulat és Dubaj ikonikus látképének léptéke közötti feszültség. A projekt a japán visszafogottságot ötvözi egy fokozatosan kibontakozó, estére egyre intenzívebb energiával.
Ezzel szemben a manhattani The Eighty Six tudatosan egy sokkal intimebb élményt kínál. Az alacsony belmagasság, a rétegzett anyaghasználat, a tükröződő felületek és a meleg fények olyan érzést keltenek, mintha a vendég egy régóta létező, rejtett New York-i intézményre bukkanna rá.
Közel három évtizede csatlakoztál a Rockwell Grouphoz, 2013-ban pedig a cég történetének első partnere lettél. Az elmúlt tizenhárom évben a stúdió közel százötven fős csapatból globális, háromszázötven szakembert foglalkoztató tervezőműhellyé nőtte ki magát, miközben a korszak számos kiemelkedő hospitality projektjén dolgozott. Mely projektek voltak a legmeghatározóbbak a tervezői pályád alakulása szempontjából?
A Nobu a Rockwell Group történetében és az én szakmai fejlődésemben is meghatározó mérföldkő. Az első, 1994-ben megnyílt Nobu nemcsak New York éttermi világában jelentett valódi fordulópontot, hanem később globális szinten is új irányokat mutatott a vendéglátás számára. Alapjaiban formálta át azt, ahogyan a fine diningról addig gondolkodtunk, és új távlatokat nyitott annak megértésében, milyen is lehet valójában egy éttermi élmény.
Jó példa erre, hogy szakítottunk az akkoriban szinte kötelezőnek számító, fehér abrosszal terített asztalok hagyományával. Helyettük égetett kőrisfa asztallapokat választottunk, amelyek szinte színpadként szolgáltak az ételek számára, kiemelve azok textúráját. Ennek köszönhetően egy kifinomultabb, gazdagabb építészeti nyelvet alakíthattunk ki, amely szoros párbeszédet folytatott a tányérok világával.
A Nobu számunkra azt az elképzelést testesítette meg, hogy egy étteremlátogatás lehet egyfajta mininyaralás – kiszakadás a hétköznapokból –, és úgy érzem, ez a gondolat ma éppen olyan érvényes, mint harminc évvel ezelőtt volt.
Az első Nobu kirobbanó sikere –, azóta világszerte több mint negyven Nobu hotelt és éttermet terveztünk, köztük a közelmúltban megnyílt Nobu Cape Townt és a Nobu Hotel Romát – önbizalmat adott ahhoz, hogy még bátrabban építsünk azokra az alapelvekre, amelyek a Rockwell Group munkáit kezdettől fogva meghatározzák: a történetmesélésre, az absztrakcióra és arra a szemléletre, hogy mindig a megélendő élményből induljunk ki.
Ezek az alapgondolatok a legutóbbi éttermi projektjeinkben – például a Din Tai Fung, a The Eighty Six vagy az Or’esh esetében – is egyértelműen tetten érhetők. Végső soron mindig arra törekszünk, hogy olyan tereket hozzunk létre, amelyek teljesen magukba szippantják a vendéget arra az időre, amíg ott tartózkodik.
Seattle-ben nőttél fel, mielőtt a Yale-en építészetet tanultál – ez két olyan közeg, amely kulturális és építészeti szempontból is egészen eltérő világot képvisel. Visszatekintve mennyire érzed úgy, hogy ezek a korai hatások formálták azt, ahogyan ma a térre, az atmoszférára és a vendéglátásra tekintesz?
Mindig a saját történeteinkből és tapasztalatainkból merítünk inspirációt. A Seattle-ben töltött évek megtanítottak arra, hogy érzékenyen figyeljek a hangulatokra, az anyagok textúrájára, valamint a fény és a táj érzelmi minőségeire. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a város ennyire szoros kapcsolatban él a vízzel, és hogy az időjárás szinte folyamatosan jelen van az ember mindennapi érzékelésében.
A Yale természetesen ennek szinte az ellenpontja volt: az ország másik felén, egy teljesen más szellemi és kulturális közegben találtam magamat. Az egyetem megtanított a gondolkodás fegyelmére, a kutatás fontosságára, a történelmi összefüggések megértésére, ugyanakkor rengeteget adott a közösség, a barátságok és az emberi kapcsolatok terén is.
Azt hiszem, mindkét világ ott él bennem, és alapvetően meghatározta, milyen tervezővé váltam. Bizonyos értelemben a hospitality design is e két pólus között helyezkedik el: egyszerre épül precizitásra és szakmai tudásra, miközben mélyen érzelmi természetű.
Mindig is az érdekelt, hogyan képes az építészet finom eszközökkel koreografálni az emberi élményt – ahogyan találkozunk, egyik térből a másikba lépünk, vagy éppen kapcsolatot teremtünk egymással.
Az Architectural Digestnek adott interjúdban azt mondtad, hogy a narratíva az egyik legerősebb eszköz egy koherens tervezési gondolat közvetítésére. A W Hollywood újratervezése kapcsán a Wallpaper*-nek például a dél-kaliforniai napfényt nevezted meg vezérlő elvként. Hogyan néz ki ez a kutatási folyamat a gyakorlatban? Milyen érzelmi, kulturális vagy viselkedési rétegek épülnek be végül a térbe?
A tervezési folyamat minden projekt esetében más. Minden munkát a megrendelő nézőpontjából és történetéből kiindulva kezdünk, és minden alkalommal rendkívül mély kutatást végzünk.
Az olyan projekteknél, mint a The Eighty Six, a részletekbe ágyazzuk be a történetmesélést: New York irodalmi örökségére, a dzsesszkorszak világára és a történelmi belvárosi terek intimitására való utalások formájában.
Sokat kutattuk a helyszín történetét, mivel a New York-i West Village-ben található Bedford Street 86. egykor a Chumley’s otthona volt – ez egy ikonikus pub, amely 1922-ben nyílt, és a szesztilalom idején speakeasy-ként működött. A korszak irodalmi életének meghatározó szereplői jártak ide – többek között Ernest Hemingway és F. Scott Fitzgerald –, később pedig a Beat-nemzedék művészei, írói és újságírói is.
A gazdag anyaghasználat, a merész geometrikus minták és a meleg, atmoszférikus fények a múltat hozzák vissza, miközben megőrzik a hely patináját. A tükröződő felületek és antik lámpák a fényt és a mozgást végigvezetik a téren, miközben vintage világítótestek és 1920-as éveket idéző, egyedi asztalosmunkák jelennek meg.
A műemléki bejáraton áthaladva egy hosszú, keskeny elrendezés bontakozik ki, amelyet a luxusvonatok belső világai inspiráltak, így egy bensőséges, fortélyos érzet jön létre. A különleges falpanelek és szőnyegek tervezésénél régi könyvborítókat és cigarettatárcákat tanulmányoztunk, finoman utalva azokra az emberekre és tárgyakra, amelyek egykor a térhez tartozhattak.
A vendéglátás az elmúlt évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül – az immerzív élmények térnyerésétől az intimitás, a tapinthatóság és az érzelmi komfort előtérbe kerüléséig. Milyen hosszú távú trendek határozhatják meg az éttermek és vendéglátóterek világát a következő tíz-húsz évben, és ezek hogyan jelenhetnek meg Közép- és Kelet-Európában?
Globálisan, úgy gondolom, tovább erősödnek azok a terek, amelyek azt helyezik előtérbe, amit az emberek érezni szeretnének: melegséget, elfogadást, kapcsolódást, összetartozást és a helyhez való kötődést.
Ezzel párhuzamosan az éttermi tipológia egyre inkább elmosódó határokkal működik: az otthonunk, a teljesítmény, az utca, a munkahely, a parkok vagy akár a kulturális intézmények határai egyre kevésbé különülnek el. Egy sokkal fluidabb, hibrid tértípus jön létre.
Szerintem olyan tereket fogunk látni, amelyek egyszerre veszik át az otthon intimitását, a teljesítmény koreográfiáját és az utca nyitottságát. Az éttermek továbbra is fontos társadalmi terek maradnak, amelyek a közösségi kapcsolódás platformjaiként működnek.
A Rockwell Group számos nemzetközi elismerésben részesült az évek során, többek között a Forbes 2026-os America’s Top Hospitality Architects & Designers listáján is szerepelt. Mit gondolsz, mi az, ami a legsikeresebb, hosszú távon is jól működő vendéglátóterekben közös? Melyek azok a gyakran alulértékelt szempontok, amelyek meghatározzák a vendégélményt?
Néha elfelejtjük, hogy a vendéglátás alapvetően ünnepi, közösségi, érzéki és egyben egy másik világba repítő élmény. Ideális esetben mindig jelen van benne valamilyen örömteli újítás is – akár úgy, hogy visszatér a komforthoz és a könnyedséghez, ami önmagában is lehet innovatív.
Munkánkban kerüljük a trendeket –, és a munkánkon kívül sem fordítunk rájuk túl nagy figyelmet –, de számos olyan érzelmi mögöttes áramlat van, amelyek manapság biztosan vezérlik az éttermi tervezéseinket, és elengedhetetlenek a Rockwell Group sikereihez.
Az egyik legfontosabb az empátia: ma az igazi luxus az, amikor az ember úgy érzi, törődnek vele. Ezért igyekszünk a „gondoskodás nyelvét” megteremteni az éttermeinkben. Ez azt jelenti, hogy a tervezés során előre gondolkodunk azon, hogyan és hol születnek majd az emlékek, beleéljük magunkat valakinek a napjába, hogy milyen társasággal érkeznek és milyen élményeket visznek tovább. Mindezt megkoreografálhatjuk a tervezéssel és olyan pillanatok sorozatával, amelyek lenyűgözik őket és bensőségességet ébresztenek bennük.
Emellett a hiperlokalitásra is nagy figyelmet fordítunk: milyen az utca, a környék, ahol az adott projekt található, kik a szomszédok, melyik múzeum található a közelben? A cél az, hogy az étterem a környezet természetes meghosszabbítása legyen, még akkor is, ha közben egy másik világba repít.
A Four Seasons Mykonos étkezési élményeinél például az autentikusság volt a kiindulópont: a minimalista kükládi hagyományok kortárs újraértelmezése, visszafogott luxus és fenntartható anyaghasználat mentén.
A mai éttermek egyszerre közösségi terek, kulturális színpadok és erősen vizuális, „fotózható” identitások. Hogyan változtatta meg a közösségi média és a „kameratudatos” vendéglátás az enteriőrök tervezését? Van-e veszélye annak, ha egy tér túlságosan performatívvá válik?
A közösségi média kétségtelenül felerősítette a vendégek tudatosságát az éttermek, fogások és vizuális pillanatok iránt, de a legsikeresebb terek továbbra is az átélt élményt helyezik előtérbe a fotózhatósággal szemben. A vendégek sokszor a közösségi médián keresztül érkeznek, de végül arra emlékeznek, hogyan érezték magukat egy helyen, és ez az, ami miatt visszatérnek.
Ha egy étterem kizárólag performatívvá válik, elveszítheti a melegségét és hitelességét, valamint azt a képességét, hogy igazi gyökereket eresszen az adott környéken. A célunk, hogy mindig olyan tereket hozzunk létre, amelyek vizuálisan is erősek, de azért, mert érzelmileg rezonálnak és átgondoltan részletesek, nem pedig azért, mert pusztán háttérként szolgálnak.
Egyes éttermi enteriőrök azonnal időtállónak hatnak, míg mások néhány éven belül elavulnak, még akkor is, ha a legfrissebb trendeket követik. Hogyan lehet ma egyensúlyt találni a relevancia és az időtállóság között? Mitől lesz egy tér hosszú távon is érzelmileg és kulturálisan rezonáns?
Ha egy tér hiteles történetre épül, akkor túllép a relevancia kérdésén. Számunkra a koncepció tisztasága, az anyaghasználat, a kézművesség és az emberi lépték mind kulcsfontosságú. Amikor azokra az éttermekre gondolok, amelyek valóban időtállóak, közös bennük a komfortos lépték, az anyagok szépen változnak az idő múlásával, és az élmény kapcsolódásra ösztönöz.
Az Or’esh is ezt a gondolkodást tükrözi. A New York-i SoHo szívében található étterem neve a „tűzre” és a „szenvedélyre” utal, amely egyszerre jelenik meg a grill tüzében készülő ételekben –, amelyeket az alsó szinten elhelyezett betekintő ablakon keresztül a vendégek is láthatnak –, valamint Nadav Greenberg séf mediterrán ihletésű konyhájának energiájában.
A Rockwell Groupot a mediterrán étkezés melege, fénye és szelíd ceremóniája inspirálta, de szándékosan eltávolodtunk a megszokott vizuális kódoktól: világos, élénk tónusok bézs, bordó és polírozott arany árnyalatokkal keverednek, inkább az izzó parázs fényét idézve, a tipikus tengerparti kékek és fehérek helyett. Az eredmény egy olyan környezet, amely a tűz ősi szellemét ünnepli az anyaghasználat, a fény és az érzelmek árnyalt kölcsönhatásán keresztül.
Borítókép: Nobu Cape Town, One&Only Cape Town
Fotók: Adrian Gaut, Alex Jeffries, Jason Varney, One&Only Cape Town