Hirdetés
Hirdetés

Eszedbe jutott erről egy kép? A Société Art On Plate vacsoraestjén jártunk

SZERZŐ: DiningGuide
2019. november 29.
Ihlető ételek nemcsak a tányéron: az ART ON PLATE vacsoraesten jártunk a Sociétében, amely egy kulturális-gasztronómiai sorozat első felvonásaként mutatkozott be szerdán a Sas utcai fine dining étteremben.
Hirdetés

A cikk a Société Budapest Art On Plate elnevezésű rendezvénysorozatának támogatásával született.

Mindegy, hogy csak a vaj az asztalon, egy félig hámozott citrom vagy egy céklás-kecskesajtos ételkompozíció. Lehet szokatlanul ízgazdag, okosan megkonstruált, ritkán hozzáférhető, vagyis olyan értékkel bíró, amitől túlmutat az átlagoson. A gasztronómia sokféleképp inspirálhat, ezért is izgalmas egy olyan vacsoraest, ahol a fogások nemcsak a tányéron esztétikusak és persze finomak, hanem művészettörténeti jelentőségüket is megismerhetjük.

És innentől kicsit másképp tekintünk a bagettre, ha látjuk, ahogy René Magritte UFO-k módjára lebegteti őket az égen, hétköznapi citromunk pedig spirituális jelentésű metafora a németalföldi festők munkáin. A Société Budapest új gasztroestjein Winkler Nóra mesél az ételek inspirálta műalkotásokról, a vendégek elé kerülő tányérokon pedig Krasznai Norbert séf kreációi szerepelnek.       

Már megérkezni is élmény a házba, a Société komplexum Sas utcai épülete magától értetődően elegáns és modern, pont olyan, ahol nemcsak enni szeretnénk. Nem is az étterembe kísérnek minket, hanem az átriumba, körasztalok mellett várjuk a kezdést, de pár perc után engedünk a belső kísértésnek, és a bárnál találjuk magunkat. Let it shine felirat ragyog a falon, Benczúr Emese látványos installációja nyitás óta a hallhoz tartozik.

Miközben koktéllal a kézben hangolódunk az estére, megtelnek az asztalok, s a hatalmas kivetítő előtt Winkler Nóra kenyérrel és vajjal indít. Miközben kenegetünk, megismerjük Vollon, Magritte, Dalí munkáit e témában, látjuk az őrült spanyolt egy fotón kenyérsapkában, majd jön egy kis amuse bouche, és rátérünk a gombára. Máris egy kép a londoni Tate-ből a kivetítőn: gombák, ahogy Sir William Nicholson elképzeli, miközben megérkezik a következő fogásunk, és felszolgálónk egy csodásan komponált gombakompozícióra önti a krémlevest.

Így haladunk tovább egész este; alapanyagok, műalkotások, szimbólumok, a korszak művészetfelfogása és társadalmi szokásai kerülnek terítékre Nóra előadásában, miközben elfogyasztjuk az ételeinket. Nem egyetemi képzésen vagyunk, a cél a szórakoztatás, és pont annyi információt kapunk, amitől még érdekesebb az étel, felkelti az érdeklődésünk a művészek iránt is, de jut időnk beszélgetni közben, nagyon dögös zene szól, van az estének egy természetes lazasága. Krasznai Norberték konyhai alkotásai elegáns tálalásban érkeznek, de nem erőltetetten művészieskedő a tányér, érződik a harmónia a látvány és az ízvilág között. 

Vacsora közben pedig tényleg szellemes játék klasszikus és avantgárd műveket nézni, s értelmezni a jól ismert alapanyagainak szokatlan, ötletes megjelenítését. Imádjuk a félig hámozott citrom metamorfózisát az 1600-as évektől Roy Lichtenstein 70-es évekbeli pop art csendéletéig, miközben hajszálvékonyra vágott, marinált céklát eszegetünk krémes kecskesajttal, szederrel. Nem kell kultúrsznobnak lenni ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat, hiszen az este pont arra reflektál, ami az életünk: eszünk, élvezzük az ízeket, élményeket gyűjtünk, miközben megismerjük, hogy mások, akiknek ehhez tehetsége van, milyen módon jelenítik meg inspirációikat a festővásznon. 

A szőlő-dió-karamell desszert közben kerül elő Sarah Ortmeyer Sad Eis című munkája, ami maga a lázadás, mert megmutatja, hogy a fagylalt is lehet depressziós, elesett, vesztes. Az irónia pedig velünk marad akkor is, amikor már Benczúr Emese újabb ragyogó installációját, a Dolce Vitát figyeljük, és megtudjuk, hogy cukorkapapírok tömegéből áll össze a csillogó édes élet. Ilyen a világ, és ilyenek ezek a gasztroart vacsorák, amik jövőre folytatódnak különböző művészeti tematikára és izgalmas fogásokra építkezve, jól összeválogatott borokkal kísérve.  

Eszedbe jutott erről egy kép? – Vacsora közben Winkler Nórával

Aki követ téged a social mediában látja, szinte mindenről eszedbe jut egy kép. Így született meg ennek a gasztroestének a koncepciója is?

Winkler Nóra: Nem, már nagyon régóta izgat az éttermekben a tálalás, vagyis az, ami elénk kerül a tányéron, hogyan lett megkonstruálva.

Emlékszem, egyszer Pesti István egyik tányérdesszertjét néztem, és úgy éreztem, atyaúristen, ez olyan, mint egy szobrászati munka,

teremtődik egy alkotás. Elkezdtem utánanézni, mi a története az ételeknek a festészetben, és régóta vágytam egy ilyen programot létrehozni. Amikor megnyitott a Société, elkezdtünk beszélgetni arról, mennyire passzolna ez ide, hiszen az étterem mellett képzőművészet is van a házban, szervezzünk valamit, ahol a kettő egymásra épülhet. Azt gondoltam, hogy első alkalommal olyat mutassunk meg, ami nagyon könnyen követhető, sokféle és színes. A folyamatot, hogy azoktól a képektől, amik a legkézenfekvőbb módon ábrázolnak például egy céklát, hova jut el a kortárs képzőművészet szokatlan, izgalmas módon ugyanebben a témában. És legyen egy szórakoztató, inspiráló élmény, hogy amit eszel, és ami számodra evidens, az egyrészt most más formában érkezik a tányéron, mint ahogy megszoktad, másrészt pedig a művészetben ez egy ihlető forrás, amire még lehet, hogy sosem gondoltál.
Mi elsőként az alapanyagokra építettük a tematikát, de a későbbiekben más is adhat kiindulási pontot, még az elején vagyunk a programsorozatnak, és nagyon sokféle kombinációban formálódhat tovább.

Azt elmondtad már, hogy a képzőművészetben mindenevő vagy, de mi a helyzet a gasztronómiában? Keresed azt a művészeti élményt a konyhában is, amit az életed szinte minden pillanatában észreveszel? 

Igen, de egy elég nagy szórásban, mert én nem tudnék nap, mint nap ennyiféle fogást enni, mint egy ilyen vacsorán. Agyban sokkal később fáradok el, mint hasban, és egy ilyen menüsor után két-három napig nekem teljesen megfelel, mondjuk a rizs zöldséggel. Egyébként imádok főzni, de nem bonyolult dolgokat, sokkal inkább az őszinte ételeket szeretem, az igazi, valóságos ízeket. Például akárhányszor Isztriára utazom – és leginkább nem is nyáron megyünk, hanem bármikor máskor - sokszor érzem azt, hogy tényleg íze van a paradicsomnak, és egyszerűen készítenek mindent, mert annyira jók az alapanyagok. Akár a halak, vagy egy tészta, amire csak rá van dobálva pár zöldség és hozzá jó olívaolaj, nekem ezek a szuper ételek. Néha nagyon szeretem a különleges és szépen felépített fogásokat, de általában nem az ízélményt indítják el bennem, hanem inkább azt, hogy ez olyan mintha… Jézusom, például ez a vajhal a tányéron pont olyan, mint egy Jackson Pollock! Nem tudtam, hogy így fog kinézni, mert akkor elmondtam volna az előadásban, de így legközelebbre marad...

Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram