Hirdetés

Egy úgynevezett énmárkát építő amerikai séf Anthony Bourdain egykori barátjaként turnézott. Burjánzó történeteivel saját népszerűségét építette és éttermét reklámozta.

Hirdetés

Léteznek emberek, akikkel állandóan történik valami érdekes. Egy regény az életük, és a saját történeteikben Indiana Jones-ként kalandoznak. És léteznek olyanok is, akik csak szeretnék, hogy az ő életük is ennyire színes legyen.

A kocsmában vagy társaságban nagy hangon színes sztorikat mesélő figura archetípusa ismerős lehet, aki mögött néha össze-összenéz a közönsége, mert nehéz eldönteni, hogy mikor lódít vagy színez a hatás kedvéért. No és hány ember van, aki abból kovácsol előnyt, hogy hírességek vagy erős emberek árnyékában bokázik?

Vékony a határ a szórakoztató igényű, ártatlan túlszereplés, a nagyotmondás és a manipulatív, kártékony megtévesztés között.

Míg előbbit egy kézlegyintéssel és némi szemforgatással elintézzük, addig a másik kinyitja a bicskát a zsebünkben.

Nincs semmi baj azzal, hogy a séfek kiszabadultak a jómunkásember szerepből és az Escoffier-idők előtti, ablaktalan konyhákból, és teljesítményüket széles körben ismerik és méltatják. A baj az aránytévesztéssel van. Azzal, ha valaki a kódot nem ismeri, csak a nagy teljesítmény, a karizma elemeit másolja, és nem önmaga teljesít, nem saját jogán híres.

A séfcelebek vagy celebséfek korában (már mi sem tudjuk, mi a pontos megnevezés, ugyanis mindenki főzni és szerepelni szeretne, lehetőleg egyszerre) egy philadelphiai szakács új éttermet nyitott. Szerette volna, ha gyorsan megismerik, emiatt színes történeteket talált ki, hogy érdekesebbé tegye magát, felkeltse az érdeklődést, és rokonszenvet ébresszen.

Hirdetés

A kocsmában vagy társaságban nagy hangon színes sztorikat mesélő figura archetípusa ismerős lehet, aki mögött néha össze-összenéz a közönsége, mert nehéz eldönteni, hogy mikor lódít vagy színez a hatás kedvéért. No és hány ember van, aki abból kovácsol előnyt, hogy hírességek vagy erős emberek árnyékában bokázik?

Vékony a határ a szórakoztató igényű, ártatlan túlszereplés, a nagyotmondás és a manipulatív, kártékony megtévesztés között.

Míg előbbit egy kézlegyintéssel és némi szemforgatással elintézzük, addig a másik kinyitja a bicskát a zsebünkben.

Nincs semmi baj azzal, hogy a séfek kiszabadultak a jómunkásember szerepből és az Escoffier-idők előtti, ablaktalan konyhákból, és teljesítményüket széles körben ismerik és méltatják. A baj az aránytévesztéssel van. Azzal, ha valaki a kódot nem ismeri, csak a nagy teljesítmény, a karizma elemeit másolja, és nem önmaga teljesít, nem saját jogán híres.

A séfcelebek vagy celebséfek korában (már mi sem tudjuk, mi a pontos megnevezés, ugyanis mindenki főzni és szerepelni szeretne, lehetőleg egyszerre) egy philadelphiai szakács új éttermet nyitott. Szerette volna, ha gyorsan megismerik, emiatt színes történeteket talált ki, hogy érdekesebbé tegye magát, felkeltse az érdeklődést, és rokonszenvet ébresszen.

Minden üzletnek kell egy sztori, Michael DePasquale elkezdte hát építgetni a saját kis legendáját. Először előadta a karrierváltó mesét, amit még valószínűleg elnéztek volna neki: úgy mutatkozott be, mint veterán katona, aki a tengeren töltötte szolgálati idejét. Járt Irakban és Afganisztánban, megfordult Koszovóban. Amerikában a veteránokat erős és kézzelfogható tisztelet övezi, a veterán karrier azonnal megalapozza a bizalmat.

Ha DePasquale itt megáll, valószínűleg nem tűnik fel senkinek. Őt azonban feltüzelhette a nem érdemelt, de azonnal érezhető rokonszenv, és továbbment: a következő történetben saját hitelességét saját maga alátámasztandó(?) már abba a

különleges, 25 fős csoportba sorolta magát, akiket a kormány kért fel, hogy az ország kulináris nagykövetei legyenek.

Elnököknek, országfőknek főzött, köztük Vlagyimir Putyinnak (aki ma is a világ legjobban őrzött embere – ez aztán a bizalom és megbecsülés).

Majd teljesen elkapta a gépszíj, és a következő történet már egy valóságos kisregényként, érzelmes epizódként szerepelt a történetmesélésben, személyes részletekkel, párbeszédekkel:

Anthony Bourdain közeli barátjának és üzlettársának hazudta magát. Sőt, összefűzte a két történetet, miszerint Bourdain ajánlotta gyógyfüvekkel hozta helyre egy idős, vietnámi veterán egészségét. Naná, hogy egyszerre mindenki kíváncsi lett – de nem csak a sajttortáira és pizzáira, hanem a teljes történetre is.

Bourdain karizmája máig hat, mindenkiben olyan erős képek élnek róla, hogy ezeket bolygatni csak óvatossággal lehet. Ezt az érzékenységet nem mérte fel jól a hazudozó, aki Bourdain emlékén farvizezve próbálta magát feljebb pozicionálni.

Egy jó újságíró ilyenkor szimatot fog. Nem tudja még pontosan, mi sántít, de érzi, hogy találni fog valamit, ha kutatni kezd. A kétely és az igazságérzet a két legfontosabb eleme a szakmának. DePasquale túlzottan érdekesre gyúrta a saját imidzsét, aminek már érdemes volt utánamenni. Sorozatban jelentek meg vele interjúk, cikkek az üzletről, míg egyetlen újságíró vette a fáradságot, és utánajárt, hogy ki is ez az ember?

Általában a lapzárták és a szerkesztőségi határidők nem kedveznek az időigényes kutatómunkának, de ha egyszer egy kérdés nem hagyja az embert nyugodni, újságíróként megvannak a módszerei az igazság kiderítésére. Így elkezdődött az anyaggyűjtés, ki is valójában ez a hős?

Victor Fiorillo – megérdemli, hogy a nevén szólítsuk, főképp, hogy az érdemtelent ennyit emlegetjük – egyszerűen felemelte a telefont, és felhívta a superhero séfet, ugyan sorolja már fel az államfőket, akiknek dolgozott. Szó volt részletekbe menően egy privát vacsoráról az Obama-családnak (rákot kértek), húsgombócról és sajttortáról Putyinnak, az afgán nagykövetről és Nigéria elnökéről is. Utóbbival össze is barátkozott. Majd Trump következett a sorban. Meséltette Fiorillo Bourdain haláláról és a barátságukról is…

Szintén egy telefonba került, hogy beigazolódjon Fiorillo gyanúja: az Egyesült Államok haditengerészetében soha nem szolgált ilyen nevű ember. Innentől már dőlt a dominó. A végén kiderült, hogy

a sztárséf és pizzanagymester karrierje saját fantáziája műve, sőt a törvénnyel is összeütközésbe került korábban: csekket hamisított.

Ha azt gondoljuk, hogy a világ igazságos és a látszatkeltés múlékony dolog, akkor nem biztos, hogy igazunk van. Azt sem szeretnénk sugallni, hogy lám-lám, ilyen korban élünk, bezzeg az öreg bölények még tudták, mi a becsület, de a mai kor embere elvesztette a zsinórmértékét (röviden: régenmindenjobbvolt).

A fenti eset történhetett volna bárhol. A sokszor üres, tartalom nélküli énmárkák, a megvásárolt lájkok és a generált követők korát éljük. Nagy kérdés, hogy mivel szerezzen egy séf hírnevet? Meddig szabad elmenni a látszatkeltésben? Erre válaszolni nem vagyunk hivatottak, két dolog azonban biztos: egy ilyen történetben a hiszékeny hallgatók is nyakig benne vannak. A hitelesség és a valódi teljesítmény pedig akkor érték, ha éltetjük. Ha képesek vagyunk egy pillantra megállni, és elválasztani a talmit az értékestől – és ezt választásaink is egyértelművé teszik.

FACEBOOK TWITTER GOOGLE PLUS