Ebben a pop-up étteremben egyáltalán nem biztos, hogy azt kapjuk, amit megrendeltünk. Sőt, nagy valószínűséggel valami egész más kerül elénk, mint amit kinéztünk az étlapról. Két nagyon különös dolog is van ebben: egyrészt abban az országban, ahol hatalmas tragédia a vonat egyperces késése, a tökéletességre törekvés alapvetés, és hibázni nem szokás: Hogy nézhető el egy ilyen fiaskó? Másrészt bármily furcsa, a vendégek közül senki nem panaszkodik: az étterem értékelése kimagaslóan jó.
Ezen a helyen az összes pincér idős és demens. Egyszerűen elfelejti, hogy mit kértünk.
Nem emlékszik, kiesik a fejükből, képtelenek felidézni. A vendégek azonban egyáltalán nem bánják, ha hamburger helyett tésztát vagy desszertet kapnak, sőt jót mulatnak rajta.
Úgy hozta a sors, hogy az étterem tulajdonosa, Shiro Oguni valamikor egy helyi idősek otthonában ebédelt, és teljesen mást kapott, mint amit megrendelt. Ahelyett, hogy felháborodott volna, azon kezdett gondolkodni, hogy az öregedés valójában természetes, a demencia (időskori elbutulás, memóriazavarokkal) pedig nem feltétlenül tragikus és elszigetelő. Oly mértékben inspirálta a gondolat, hogy szakértőket vont be, majd közösségi adakozást indított a megvalósításra. Oguni a tolerancia, az empátia és az együttérzés erősítésével szeretné széles körben elfogadtatni az idős korral járó esetleges változásokat.
Üzenete egyszerű: kifejezi, hogy a demens és Alzheimer-kóros embereknek is megvan a maguk helye a társadalomban. Mindezt nem felkiáltójelesen, hanem pozitívan, viccesen teszi. A vendégeket türelemre tanítja, de nem fölényesen, hanem mindenki számára kellemesen.
A 2017-es japán pop-up étteremről talán mindannyiunk eszébe juthat a Budapest 8. kerületében működő kávézó. A Nem adom fel! nem pop-up, hanem állandó jelleggel várja nyitott vendégeit – és még csak nem is a világ túloldalán. Más problémára hívja fel a figyelmet, de valahol mind a kettő ugyanarról szól: együttérzésről, türelemről, szeretetről.