Az első ismert ételfotót 1845-ben készítette William Henry Fox Talbot, az úttörő brit feltaláló. Gyümölcskosarakkal teli csendélete, az A Fruit Piece természetesen még fekete-fehér volt és inkább hasonlított egy festményre, mint egy klasszikus ételfotóra. Igaz, egyes források Nicéphore Niépce francia vegyésznek, a fotográfia egyik feltalálójának tulajdonítják az érdemet: ő 1827-ben készített képet egy terített asztalról, kamera obscurával. Bármelyikük is nyeri meg ezt a nemes címet, abban egyetérthetünk, hogy az ilyen jellegű munkákkal indult mindaz, amit ma gasztrofotózásnak nevezünk.
A XX. század közepére már egy egész ipar épült fel erre: reklámoknak, szakácskönyveknek és magazinoknak dolgoztak a gasztronómiára specializálódott fotósok. Az Instagram megjelenésével azonban valami visszafordíthatatlan történt: hirtelen mindenki megörökítette azt, ami az asztalára került, és ezzel a műfaj, amely addig csak a stúdiókban, tudatosan beállított környezetben működött, hirtelen az egyik legáltalánosabb gyakorlattá vált.
Ugyanakkor az elmúlt közel egy évszázadban kiemelkedtek a tömegből olyan alkotók, akik meghatározó vizuális világukkal, egyedi látásmódjukkal és pontosan kivehető stílusjegyeikkel egészen új vizuális nyelvet adtak a gasztronómiának. Most közülük mutatunk be hat alkotót.
Irving Penn – Az étel mint művészeti objektum
Irving Penn neve elsősorban a divatfotográfiához kötődik: a képei évtizedeken át meghatározták a Vogue képi világát. A karrierjének egy kevésbé ismert, de legalább annyira érdekes fejezete az, ahogyan művészetével az ételekhez nyúlt. Ugyanazzal a kompozíciós fegyelemmel és vizuális eleganciával fotózta a csigát vagy a libamájat, mint a haute couture darabokat. Csendéleteiben az étel nem egyszerűen fogyasztható tárgyként jelent meg, hanem kulturális elemként, sőt luxuscikként – egyes esetekben pedig eltúlzott, bizarr, kreatív installációként.
Francesco Tonelli – A Michelin-csillagok vizuális nyelve
Ha lapoztunk már valaha prémium gasztromagazint, jó eséllyel találkoztunk Francesco Tonelli munkájával. Az olasz fotós neve szinte összeforrt a high-end gasztrofotózással: képei precízek, technikailag kifogástalanok, mégsem sterilek. Tonelli nem egy túlstilizált látványvilágot mutat be, a figyelme középpontjában mindig az étel marad, miközben a séfek személyiségét is képes sejtetni. Minden tányéron megmutatkozik az alapanyagok roppanóssága, a mártások sűrűsége, de a Michelin-csillagos séfek mozdulatainak pontossága is.
Penny De Los Santos – A tányérok mögötti történet
Penny De Los Santos teljesen más irányból közelít a gasztronómiához, de épp ettől válik igazán különlegessé. Nála az étel sosem válik el a kultúrától, a közösségtől vagy a hétköznapi élettől: legyen szó egy mexikói piac forgatagáról, egy ázsiai utcai konyháról vagy egy családi piknikről a hátsó kertben. A National Geographic-nak is dolgozó Los Santos képei egyszerre dokumentaristák, érzelmesek és megkapók: nem pusztán ételeket mutatnak meg, hanem azt is, ahogyan azok az emberek identitásához, emlékezetéhez és élményeihez kapcsolódnak. Hogy őt magát idézzük: „az étel mindig egy nagyobb történet része”.
Jean Cazals – A luxusgasztronómia filmes esztétikája
Jean Cazals képei olyanok, mintha egy film részleteit látnánk: drámai megvilágítás, kifinomult stílus és feszült pillanatok jellemzik őket. A francia fotós a luxushotelek, Michelin-csillagos éttermek és prémium kiadványok világának egyik legkarakteresebb vizuális alkotója. Ugyanakkor ritkán áll meg a tányéroknál: ugyanazzal az érzékenységgel fotózza a szervizek koreográfiáját, a konyhák feszített tempóját vagy a séfek koncentrációját. Az ő képei ezért nem egyszerű ételfotók, hiszen betekintés nyújtanak a fine dining világának színfalai mögé is.
Ditte Isager – Skandináv minimalizmus
Lehet, hogy Isager nevével eddig kevesebbet találkozunk, mégis: az ő vizuális nyelvét beszéli ma a világ legtöbb gasztromagazinja és specialty kávézója. A dán fotós – aki New Yorkban és Koppenhágában egyaránt dolgozik – a skandináv minimalizmus letisztultságát kombinálja egyfajta kellemesen ismerős, otthonosságot árasztó melegséggel. A képein természetes fény szűrődik a tányérokra, a színek tökéletes összhangot alkotnak, a kompozíciók pedig nem túlstilizáltak, inkább természetesek – ezek összessége adja ki Isanger egyediségét.
Bea Lubas – A festői tökéletlenség
Ha bármikor az elmúlt években szembejött velünk egy olyan ételfotó, ami egyszerre volt gyönyörűen megkomponált és teljesen természetes hatású, nagy eséllyel Bea Lubas vizuális világába kaptunk betekintést. Igaz lehet ez akkor is, ha nem ismerjük a munkásságát, vagy a nevét, hiszen a lengyel fotográfus stílusát rengetegen próbálják másolni: egy egész generációra hatott. Lágy, festményszerű fények, mély, tompa színek, gyűrött textilek, morzsák, ottfelejtett evőeszközök és az a klasszikus tökéletlen tökéletesség jellemzi, amitől igazán élőnek hatnak a képek. Lubas munkássága formálta azt az esztétikát, amely ma az Instagramot és a Pinterestet uralja – és amelyre sokan vágynak, de kevesen tudják megismételni.
Borítókép: Az első ismert ételfotó William Henry Fox Talbot feltalálótól – Gift of Jean Horblit, in memory of Harrison D. Horblit, 1994
Források: port-magazine.com | artsy.net | shutterstock.com | worldfoodphotographyawards.com