Valójában nem tudjuk pontosan, hogy mikortól is van használatban a bor színére utaló francia rosé elnevezés. Mindemellett valószínűnek látszik, hogy a mai idők sötét, tanninos vörösborai helyett a messzi régmúltban sokkal halványabb színű, a mai rosékra emlékeztető borok készülhettek a kékszőlőkből.
A hosszabb héjon áztatás és a korszerűbb prések megjelenésével, a kékszőlők borai egyre sötétebbek lettek, míg aztán kialakult a szín alapján osztályozott
ma is ismert rosé, siller, vörösbor szentháromság.
Az évezredes, bizonytalan rosé történelem a II. világháború után vett határozott és jól dokumentált fordulatot. Akkoriban történt, hogy egy portugál termelő édes, enyhén buborékos borokat kezdett el az európai és amerikai piacra készíteni. Ez a bor az 1942-ben született félédes Mateus (Sogrape Vinhos S.A.) volt, amelynek a termelése az 50’-es, 60’-as években igencsak felfutott és egészen a 80’-as évekig nőtt, amikor is egy újabb portugál brand a Lancers (J.M. da Fonseca) is megjelent a piacon. A félédes portugál Mateus és Lancers népszerűségének a 21. századra a fogyasztói ízlés változása, és ezzel együtt, a száraz rosé borok forgalmának látványos növekedése vetett véget.
Hogyan készül?
Rosé (színű) bor többféleképpen is készülhet és készül is a nagyvilágban, azonban hagyjuk a kreatív újvilági technológiákat és foglalkozzunk a klasszikus óvilági, sokkal szigorúbb szabályok szerint történő rosé készítéssel, amely természetesen (leszámítva a rosé Champagne-t) kizárja a fehér és vörösbor összekeverésével készített rosé színű szörnyszülötteket. A rosé készítéséhez kötődően kétféle szüretelési filozófiával is találkozhatunk. Az egyik a roséra szüretelés, a másik a saignée technológia.
Susanne Nilsson / Flickr
- Roséra szüretelés: A borász szándékától függően, szüretelhetnek roséra, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a ma divatos markáns savak és friss, üde gyümölcsösség megtartásához korábban szedik le a szőlőt, mint tennék abban az esetben, ha vörösbort akarnának készíteni, majd a jellemzően rövid áztatás után kipréselt mustot tartályban dolgozzák fel.
- Saignée technológia: A rosé készítés másik, érthetően jóval ritkább módszere az előzőnél közvetlenebb, direktebb módon kötődik a vörösborhoz, mivel ebben az esetben a rosé az érettebb alapanyagból kiinduló vörösborkészítés „mellékterméke”. Ez az úgynevezett saignée technológia, amikor nem a rosé, hanem a vörösbor kedvéért szüretelnek, és a héjon ázó léről rosénak leválasztott mustból egy testesebb, érettebb, „vörösborosabb” rosé készül.
Az óvilágban megszokott rosék a kékszőlőből rövid, általában 10-24 órás héjon áztatással (maceráció), lényegében fehérboros eljárással készülnek. A rövidebb áztatás eredményeként, a héjból csupán kevés színanyag oldódik a mustba, amitől a bor színe is rózsaszínesebb, vagyis rosébb lesz. Magyarországon a rosé jellemzően fahordós érlelés nélkül kerül a palackba és frissen, közmegegyezés szerint, egyéves kora előtt fogyasztjuk. Az idősebb rosé borok sokat veszíthetnek a népszerűségüket megalapozó frisseségükből, gyümölcsös karakterükből (leszámítva a saignée technológiával készült rosékat, amelyek több évesen is izgalmas, élvezetes, egyedi ízeket mutathatnak).
A hazai rosé termelők és fogyasztók kedvelt fajtája a Kékfrankos, már csak azért is, mert ebből van a legtöbb, de gyakorlatilag minden kékszőlőből (Syrah, C. Sauvignon, C. Franc, Pinot Noir, stb.) és a házasításaikból is készíthető jó rosé. A rosé illatában és ízében eper, málna, ribizli, meggy, csipkebogyó, szeder, rózsaszirom, citrus, rebarbara, vagy akár tuttifrutti is érezhető, és férfiasabbra, vagy akár nőiesebbre is készíthető.
- A rosé borokat a fehérboroknál is kissé hidegebben, 7-9°C-ra lehűtve érdemes fogyasztani (nagy hőségben alacsonyabb hőmérsékletre is hűthető, mivel az asztalon amúgyis hamar felmelegszik)
- A nyári melegben ne feledkezzünk meg a divatos rosé fröccsről sem!
