Hirdetés
Hirdetés

A rejtélyes "18" - Házibuli Aprajevvel, Spicc borvacsora

SZERZŐ: Ted Aprajev
2013. november 13.
Nem vagyok nagy híve a borvacsoráknak, legalább is azoknak nem, ahol az étterem a megszokott kulináris karakterétől eltérő erőfeszítéseket tesz arra, hogy a borok alá, vagy mellé főzzön. Bár lehet, hogy a monoton konyhai munka mellett a séfnek felüdülés az étlaptól eltérő kreációk létrehozása, a borsorhoz illő ételek kitalálása, elkészítése, de számos esetben ezekből az erőfeszítésekből igencsak felemás produktumok jönnek létre.
Hirdetés

Nem vagyok nagy híve a borvacsoráknak, legalább is azoknak nem, ahol az étterem a megszokott kulináris karakterétől eltérő erőfeszítéseket tesz arra, hogy a borok alá, vagy mellé főzzön. Bár lehet, hogy a monoton konyhai munka mellett a séfnek felüdülés az étlaptól eltérő kreációk létrehozása, a borsorhoz illő ételek kitalálása, elkészítése, de számos esetben ezekből az erőfeszítésekből igencsak felemás produktumok jönnek létre.Ennek azt hiszem az az oka, hogy mindenáron az adott bor karakterét szeretnék visszaadni az ételekben, mintegy tercelni akarnak, hogy zenei hasonlattal éljek, a borban rejlő ízekre, aromákra, és sokszor ásványi jellemzőit is rekonstruálni akarják az ételben. Mindez nagyon dicséretes törekvés, bár a kevesebb több itt is érvényes elv, mert éppen a bonyolult analitikus megközelítés eredményeként jönnek létre túlbonyolított étel kreációk, erőltetett párosítások.
A minap mégis elmentem egy borvacsorára, amit a rejtélyes „18” elnevezéssel illetnek, amit, ha jól tudom, havonta kétszer is megrendeznek a Déryné kistestvérében a Spiccben, amit a hevenyészett betűtípusok miatt akár Spie-nek is olvashatok. Ha spie legyen spie, az hangzásban legalább olyan jó, mint a spicc.
Hamar rájöttem, hogy miért „18”. Eredetileg az volt a koncepció, hogy egy asztalnál ül mindenki, ahol nagyjából 18 ember fér el, de ezen a Heimann vacsorán jóval többen voltunk, úgy, hogy egy másik asztal is megnyittatott. Így is létrejött az a laza házibuli érzet, amit máshol még nem tapasztaltam. Egyszerre volt informális, de mégis könnyeden elegáns, az is feltűnt, hogy többségben volt a harmincas korosztály, jó arcú emberek, bor iránt természetes, de nem túlzó érdeklődést tanúsító csapat.
Az egy nagyasztalos elhelyezés hamar integrálja az embereket, mondhatni bensőséges családias viszonyokat teremt. Ifjabb Heimann jelent meg a családi borászat képviseletében és a kiscsoportos érdeklődőket készségesen eligazította, a kérdésekre válaszolt. Szerencsére nem a megszokott borvacsorás koreográfia szerint zajlott az esemény, ahol általában minden fogás előtt az aktuális bor dicsérete és keletkezésének körülményeiről esik szó, hanem kötetlen, csapongó beszélgetésekben, pohárral a kézben, koccintgatva, csettintgetve szereznek információt a vendégek. Aki akar, elmerülhet a borkészítés rejtelmeiben, de senki nincs kényszerítve arra, hogy az éppen kihűlőfélben levő étel felett kényszeredett udvariassággal végighallgassa a borász tirádáit.


Nagy tepsiben kínálja magát a szárnyas máj paté. Aki akar, odaáll a tepsi mellé, tör a friss bagettből, ráhelyezi a patét, majd, ha elfogyott visszatér. Közben belekortyol a ropogós, gyümölcsös fehér borba, belehallgat az ifjú borász lelkes szavaiba, majd csatlakozik egy másik csapathoz, akik éppen a „semmiről” cserélnek eszmét, szóval jól vannak, nem erőlködnek, a világot nem ma fogják megváltani, a bor meg fogy, sőt egyik másik kézben pálinkás stampedlit is látok.
A jófajta társasjátékok szabálya szerint lassan mindenki elfoglalja a helyét, ami még sincs a véletlenre bízva, mert minden szék előtt az asztalon kalligrafikus betűkkel írott névkártyák vannak. Így könnyedén nevén szólíthatom a szomszédom, amit meg is teszek, majd kezdetét veszi a vacsora. Továbbra is a közös tálból étkezés rituáléját követjük.
Céklavariációkkal indul a menet. Idegeneket is összehoz az a lehetőség, ha közös tálból kell magunknak, vagy másoknak szedni, terápiának is javasolnám, mert hamar kiderülnek a karakterbeli különbségek. Körülöttem mindenki jól vizsgázik, segítőkészek, oldott a hangulat, a borfolyam se áll le. És, láss csodát fel sem tűnik, hogy a céklavariációk most éppen passzol vagy ellenáll a bornak, persze egyik sem kifejezetten, hanem természetes élvezeti szinten helytáll. Pont ennyi a dolga.
Bárány csülköcskék érkeznek, felszolgálói segédlettel, több tepsiben is, hogy jusson mindenkinek. Nemesbb vörös kíséri, de kellő alázattal, megértéssel. A csülök kiváló, nem csak úgy mondva van, hogy házias, hanem tényleg az, őszinte egyszerűséggel, néhol kisebb hibákkal tarkítva, értem ez alatt, hogy láttam már zsengébb, kisebb méretű csülköket is, de ez csak finnyáskodás a részemről.
A gratin burgonya finom, a pecsenyelé szintén, ha hozzájutok, de hát ez már ilyen: a közös tepsis étkezésnél nem árt a szemfülesség, kiváltképp, ha pecsenyeléről van szó. Mindenre megoldást nyújt a még több bor, valahogy minden helyre rázódik. Innentől már a névcédulák sem köteleznek semmire, mozgásba jön az asztaltársaság.
Csak a desszert rendezi vissza a sorokat, ami sütőtök és fűszeres kéksajt, ha jól nézem. Ifjabb Heimann is állja a sarat a folyamatosan neki szegezett kérdések kereszttüzében és még enni is jut ideje. Innentől már Barbárt iszunk, ami neve ellenére nem az ősemberi indulatokat ébresztgeti a megjelentekben, hanem az intellektust csiszolja, egyre élénkebb, az élet alap kérdéseit feszegető diskurzus alakul ki, köszönhetően a Barbár mély bársonyosságának. Hömpölyög a buli, ennek van értelme.
Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram