Hosszú évekig sportoltál aktívan, mi eredményezte, hogy a gasztronómia világa felé fordultál? Milyen hatással volt a váltás az életedre mentálisan, mennyire volt egyszerű ehhez alkalmazkodni?
Már kamaszkorom óta érdekelt a gasztronómia, iskolát is ennek tudatában választottam. Az esztergomi Balassa Bálint Gazdasági Szakközépiskolába vendéglátó szakára jártam a rögbis évek alatt is. A rögbivel egy általános iskolai toborzó alatt ismerkedtem meg, és szó szerint egyből beleszerettem. Az ún. “touch rugby” verziót mutatták be nekünk, amelyet általában a kisgyerekek játszanak, valamint a felnőttek is gyakran ezzel a játékkal melegítenek be edzés előtt. Ez a verzió, úgy gondolom megmutatja a rögbi számomra fontos tényezőit: robbanékonyság, cselezés, furfangosság, sebesség és a csapatjáték. Megfogott és éreztem, hogy megvan az én sportom. Ezt követően egyből elmentem megnézni a városi rögbi csapat korosztályos edzését, ahol már előkerültek az ütköző párnák és mélyfogó zsákok, valamint a test-test elleni küzdelem is. Új kapukat nyitott meg, itt ismertem meg, milyen az, amikor az adrenalin szinte felrobbantja az agyamat. Az Esztergomi Vitézek az ország egyik legjobb csapata a mai napig, kiváló edzők és játékosok voltak a klubban, akikre fel lehetett nézni. Bekerültem a korosztályos válogatottba, EB-kre jártunk Franciaországban, Olaszországban. Sajnos a huszas éveim elejére már sok sérülést szereztem. A negyedik műtétem után elhatároztam, hogy befejezem és lemondok arról, hogy valaha ebből élhetnék meg. A sportot abbahagytam, de a rögbi szellemisége megmaradt bennem és igyekszem azóta is tovább vinni, ami egyébként remekül összepasszol a konyhai csapatmunkával.
Milyen hasonlóságokat és különbségeket látsz a sporthoz szorosan kapcsolódó csapatmunka, illetve a konyhai mindennapi létezés között?
A pályán és a konyhán is egyaránt egymásra vagyunk utalva. Tudnunk kell bízni a másikban. Ezt a hasonlóságot a szakmám eleje óta érzem. Fontos “összejátszani”, támogatni egymást a konyhán. Itt nem csak gyakorlati dolgokra gondolok, hanem arra is, ha valaki éppen rosszabb állapotban van - akár magánéleti történések miatt - és mondjuk lógatja az orrát valamiért bent a konyhán. Ilyenkor próbálunk lelki támaszt nyújtani egymásnak.
Egy számomra kedves velejárója a rögbinek, hogy teljesen különböző emberek – alacsony, langaléta, szikár, vékony, mackósan pufók – tudnak egyszerre a pályán lenni, mert minden pozíció más más testalkatú embert kíván, tehát mindenki megtalálja a helyét. A sokféle ember mégis egy csapat egységként tud működni a pályán és azon kívül is. Ezt a jelenséget érzem a konyhán, persze nem is feltétlen a testalkatot értve ez alatt, hanem bár vannak erősen eltérő karakterek, a célunk közös.
Hasonlóság továbbá annak az íve, hogy hol tartottunk csapatként egy szezon elején és mennyivel jobbak, összeszokotabbak voltunk az bajnokság utolsó meccsein. Most már elmondhatom, hogy a konyhán is érezhető ez a fejlődés, ami erősen motivál nap mint nap. Ez a legerősebb visszacsatolás: látni ahogy fejlődünk együtt, egyre inkább érezzük egymás tekintetéből, hogy ki mire gondol.
Mi az a legfontosabb tanulság, amit elraktároztál a sportolással töltött évekből?
A tisztelet és az alázat. Nagy tisztelet a kivételnek, de ez a tulajdonság a mai huszas éveinek elején járó fiatalok legtöbbjéből már teljesen kikopott. Egyre többször megdöbbenve tapasztalom, hogy sok fiatal ezen szavak jelentésével nincsen tisztában. Ezeket a jellemvonásokat elsősorban a szüleimnek és az ő nevelésüknek köszönhetem, később ez vitt előrébb a sportban is, és a szakmámban is fontos szerepet játszik a mai napig. A másik, amely szorosan összefügg az előbb említett tulajdonságokkal az a kemény és kitartó munka - edzés -, amely által képes az ember a fejlődésre.
Ha megteszed azt, ami a dolgod, ami az elvárás, az a nullpont, a kiindulás. Csak akkor tudsz fejlődni és ezáltal hozzátenni a csapathoz is, ha az alapvetően elvárt munkád elvégzése után még többet adsz bele, építve ezzel magadat és a csapatot is tovább. Egységben az erő, azaz az erős csapat úgy épül fel, hogy a tagok egyenként beleteszik a tőlük telhető legtöbbet és legjobbat, ezzel egymást is motiválva és építve a csapat egészét. Kis túlzással feltétel nélkül megteszel minden tőled telhetőt azért, amit szeretsz. Azért így fogalmazok, hogy kis túlzással, mert a teljesen elvakult hozzáállás a másik véglet és véleményem szerint nem működik ( jó, egy adott ideig működhet ugyan, de az eddigi ismereteim és tapasztalataim azt mutatják, hogy hosszú távon biztosan nem).
A sport rendkívül kompetitív világa és az ehhez szorosan kapcsolódó megfelelési kényszer mennyire van jelen az életedben azóta, hogy a gasztronómiában dolgozol? Ezt a fajta versenyszellemet mindig viszi magával tovább az ember? Mennyire azonos az adrenalin szintje a két területnek?
Elsősorban magamnak és a csapatnak szeretnék megfelelni, és ezt is várom el viszont az összes kollégámtól. Így volt ez a rögbiben is. Természetesen volt mindig egy egészséges versengés az edzéseken a saját csapattársakkal, hogy ki a gyorsabb, ki kit cselez ki, ki tudja a másikat leütközni. Engem sosem motivált az, hogy jobb legyek egy adott személynél, van egy egészséges önkritikám, így én a saját játék stílusomat igyekeztem fejleszteni. Így van ez a konyhán is: nem akarok jobb vagy rosszabb lenni valakinél, hanem a saját utamat szeretném járni, együtt a fantasztikus csapatommal.
A fiatalkori munkahelyeimen persze szokás volt a versengés a pályatársakkal, de ezt inkább poénnak fogtam fel, nem érdekelt ha alul maradtam vagy éppen hatékonyabb voltam, mondjuk egy friss szállítmány Szent Péter hal filézésében – de jó buli volt! Ma inkább egy edző szerepét igyekszem betölteni és mosolyogva figyelem, ha nagy ritkán hasonló szituációt látok meg a konyhán.
Mennyire segítenek a korábbi tapasztalataid a konfliktuskezelésben?
Ez az a szegmens, amiben inkább vissza kellett vennem a konyhán. Aki egy kicsit is ismeri a rögbit, az tudja, hogy a konfliktuskezelést simán megoldja az ember pályán és szabályokon belül:). Ezen a ponton úgy gondolom, hogy eltávolodik a rögbi és konyha. Ugyanis szerviz közben a konyhán konfliktus helyzet van, vagy problémába ütközünk, akkor az van, amit a séf mond. Nem azért, mert neki mindig mindenben igaza van (de persze igaza van:)), hanem mert ő látja át és az ő felelőssége, hogy az adott helyzetet hogyan lehet gördülékenyen megoldani. A legfontosabb az, hogy az étel mielőbb, a legjobb formájában kerüljön a vendég elé. Ezekből a feszült helyzetekből, összeütközésekből persze a vendég semmit nem fog érzékelni – és nem is azért jön étkezni, hogy érezzen -, de ettől még nap mint nap jelen vannak. A lényeg, hogy ha lement a szerviz pörgős része, akkor ezt meg tudjuk beszélni, jobb esetben akár egy pohár ital mellett nyugiban, munkán kívül.
A konyhai munkához a mentális egészség mellett nagyon fontos a megfelelő fizikai állóképesség is. Mekkora előnyt jelentenek számodra a sporttal töltött évek a mindennapi tevékenységek során?
Ami a mentális egészséget illeti, az én fejemben nagyon is összeegyeztethető az a gondolkodásmód, ami anno a pályán kellett, és az, amire a konyhán van szükség.
Összességében a konyhai munka közel áll a sporthoz. Mindkettő sokkal inkább egy életforma, mint munka.
A konyhán egész nap áll az ember, napi 12 órákat heti 4-5 napban. Nekem személy szerint ez nem szokott problémát okozni, de nehéz lenne megmondani, hogy ez csak a sportnak köszönhető-e. Azt gondolom, egy idő után akarva-akaratlan hozzászokik a szervezet és megedződik erre.
Fotó: Unsplash
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.