Egyébként Budapesten alapból nem olyan egyszerű francia konyhájú éttermet vinni, az elmúlt tizenöt év során próbálkozások voltak rendesen, sikeres helyek már nem annyira, kifejezetten trendi, felkapott francia éttermet meg szerintem senki nem tud mondani. A Situban megvan ez az ígéret, de hogy sikerül-e beváltani, az nem egyértelmű.
Az biztos, hogy a konyhán nem fog múlni. Laza pénteki ebédre ültünk be, minden különösebb elvárás nélkül, aztán sikerült egy kifejezetten élményszámba menő ebédet megenni. Tudják, azt a fajtát, ami közben nem győznek lelkendezni az ebédpartnerüknek arról, hogy éppen milyen finom dolog került a tányérról a szájukba.
A francia hagymaleves parmezános pirítóssal az utóbbi idők legízletesebb levese, intenzív, kiegyensúlyozott savas, zamatos, kellően sűrű, illatos és forró. Majdnem tökéletes. A tökéletességhez annyi kellene, hogy az egyébként is trehányul megpirított pirítóst ne tegyék bele a levesbe. Tudom, tudom, ez sok helyen szokás. Hát, ideje végre kimondani, hogy ez egy nagyon buta szokás, mert lehetetlen megoldani, hogy legkésőbb, mire a tányér feléhez érünk, ne ázzon undorító pépes szmötyivé a kenyér. Persze van, aki ezt szereti, és amíg a négy fal között csinálja, addig nincs is semmi baj, de ez a marginális kisebbség meg tudja oldani a kenyérszeletek levesbe helyezésének műveletét magától is talán, nem kell minden egyes tételt elrontani már előre. Meg kell hagyni a kedves vendégnek a lehetőséget, hogy kedve és igénye szerint maga vágja haza a pirítóst.
(Mindenképpen említést érdemel, hogy amikor a tulajdonos-üzletvezető hölgy meglátta, hogy otthagytuk az egyik pirítósmasszát, egyetértőleg elnézést kért, és jelezte a konyhán, hogy eddig és ne tovább. A kiszolgálás – ha már amúgy is zárójelben vagyunk – egyébként figyelmes, kedves, néha összeszedetlen. De például amikor látják, hogy kifogyott a szóda, grátisz hoznak még egy fél üveggel, csak úgy, figyelmességből.)
A másik leves szintén remek. Thai kacsaleves, sok gyufára vágott ropogós zöldséggel, pár szelet – kissé keményre készült - kacsamellel. Sűrű, könnyű, friss, pontosan fűszerezett, izgalmas. A leveseknél már érezhető az, ami a főételeknél megerősítést nyer: Schreiber Csaba és Kulcsár Alex séfek nagyon szeretik az ízes ételeket. Hirtelen a kilencedik kerületi Petrus jut eszembe, ott éreztem utoljára, hogy ennyire fontos lenne a séfnek, hogy minden egyes fogás íze csodálatosan intenzív legyen.
A két főétel közül az egyik pármai sonkába tekert csirkemell gyömbéres üvegtésztával, a másik burgundi marhasült gombával, zelleres édesköményes zsemlegombóccal. A csirkemell állaga az, ami itt nagyon fontos, a csirkemellet ugyanis szokás utálni, pedig csak arról van szó, hogy mindenütt kiszárítják (oké, ha nem szárítják ki, akkor sem lesz belőle hirtelen USDA prime porterhouse steak, de az a hisztéria, ami a csirkemell ellen folyik, egyszerűen nevetséges). Itt nem szárították ki, sőt: remek tányért alkottak belőle. Ropogós sonka-köntösben szaftos, egyáltalán nem száraz hús, annak közepében még egy kis sonka – működik. Az üvegtészta pikáns és nem tolakodóan csípős, perfekt al dente – jól eltalált kiegészítő. És akkor jöjjön az egész csúcsa, a krémesen puhára készített marhapofa. Laza, cupákos, koncentrált ízű, mégis van tartása. Körülötte redukált pecsenyelé (kissé talán túl sok karamelles kesernyésséggel). A zsemlegombóc kicsit fojtós, nem az ideális köret, de sebaj, a hús, a karamellizált zöldségek, az egy két ropogós lila retek együtt elfedik ezt a kis kellemetlenséget.
A végére kértünk egy crème brulee-t, ez az ételsor leggyengébb eleme: túlzóan vastag volt a karamellréteg, elrontotta az összhatást.
Szóval, ha majdnem minden ennyire klappol, miért nem egyértelmű a Situ sikere? Hát a bulinegyed miatt. Ahogy egy váci utcában nyitott helyről mindenkinek az jut majd eszébe először, hogy turistacsapda, úgy a hétkernek ezen a részén is mindenki úgy fog ide beülni, mint a környékbeli helyekre általában. Aztán esetleg csalódni fog. A Situ túlságosan kilóg a bulinegyedből ahhoz, hogy az ottani közönséggel szót értsen, ahhoz viszont túlságosan bent van a sűrűjében, hogy a potenciális célközönség egy jó részét ne riassza el a környék. Remélem, nem így lesz, mert eléggé ráférne már a városra egy ilyen típusú, laza, francia konyhájú hely.
