A hideg időben nem csak a forró italok és levesek esnek jól, de a szervezetünknek ösztönösen megnő az igénye a magasabb tápanyagtartalmú ételek iránt is. Így egy igazi kiadós húsleves nem csak azért esik jól, mert átmelegít – de húsok és csontok levesbe oldott tápanyagtartalma miatt is. Van azonban egy másik hagyományos ételünk is, amit annak ellenére, hogy a téli időszakhoz kapcsolódik, kifejezetten hidegen szokás fogyasztani és kollagén tartalma vetekszik a húslevesekével: a kocsonya.
Ez egy nagyszerű ételtalálmány, amelyet a 14. századtól az étel eltarthatóságának meghosszabbítására is használnak. Igaz, a modern korban már több módszerhez nyúlhatunk, ha valamit hosszabb időre tárolni szeretnénk, azonban a hűtőszekrények és fagyasztók világa előtt felmenőinknek sokkal nehezebb dolga volt. A romlandó ételek tárolását nagyban megkönnyítette a téli időszak, hiszen ilyenkor az egész világ egy nagy fridzsider, így elég volt kirakni a rizikósabb fogásokat a hidegbe. Kocsonyát a legtöbb vidéken így télen volt a legcélszerűbb készíteni, hiszen a hideg jótékony hatása mellett a kocsonya lével leöntött alapanyagokat elvágták az oxigéntől, így azok néhány nappal tovább eltarthatóak voltak.
„Néhány dologra érdemes odafigyelni a kocsonya készítésénél: a jó kocsonya nem lehet zavaros, sem zsíros vagy ragacsos, inkább üvegszerűnek – törékenynek és átlátszónak – kell lennie, és a legjobb, ha zselészerűen remeg. Fontos még a megfelelő fűszerezés, és ez a libakocsonya esetében sem tér el bármilyen más kocsonyáétól” – ismerteti Wolf András.
Nem véletlen, hogy itthon a kocsonyát sokan Miskolchoz és környékéhez kötik. Ebben a térségben jellemzően sok borospince van, aminél megfelelőbb környezetet nem is lehetne találni a kocsonya dermesztésére. Fontos ugyanis, hogy a kocsonya ne legyen folyós, de ne is fagyjon teljesen meg. Hasonló túlélési stratégiája lehetett annak a közmondásbéli békának is, amely a történet szerint a vendégre pislogott a felszolgált kocsonyából. Jóllehet, ez utóbbi csak legenda, az azonban bizonyos, hogy Miskolc környékén nagy hagyományokkal bír ez az étel, sok étteremben, borozóban szolgálnak fel borkorcsolya gyanánt kocsonyát még ma is.
A kocsonya nem csak állagát tekintve, de a belekerülő alkatrészek-fül, orr, farok, köröm-tekintetében is egy igazán megosztó étel. Mégis, ez a hagyományos fogás nem csak nálunk, hanem szinte minden európai nép konyhájában fellelhető. A német Sulz, a szláv pihtija, az orosz hologyec, a francia OEufs en gelée, a görög pihti mind az általunk is szívesen készített kocsonyához hasonló hideg ételek, ráadásul mindegyik sertésből készül. A malac porcosabb részeit kevésbé kedvelők, akik a sertés kocsonyára nem csapnak rá, mint gyöngytyúk a takonyra, azért egy hal- vagy liba kocsonya hallatán azt reméljük talán mégis újraértékelik eddigi rapszodikus viszonyuk ezzel az étellel. Lehet meglepő, de a fennmaradt legrégibb kocsonyarecept sem sertést használ alapanyagául, hanem halkocsonya, amely Európa legrégebbi, egy a francia Le Viandier nevéhez kapcsolódó 1395-ös receptkönyvben maradt ránk.
A fent maradt források szerint Magyarországon is hamarabb készítettek pontykocsonyát, a későbbi szakácskönyvekben pedig már számtalan kocsonyaféle szerepel: borjúfej, malackocsonya, kocsonyázott csuka és kecsege, kocsonyázott cseh potyka, de még a kocsonyázott sertésfej készítésmódjáról is írnak. Mi a helyzet azonban a libakocsonyával?
„A libakocsonya egy tradicionálisan zsidó fogás, mégis a kevésbé ismert, vagy legalábbis a kevesebbet készített ételek közé tartozik. Sokkal többen használnak sertést, esetleg halat hasonló fogáshoz. Pedig az elkészítési eljárások között nincsen semmilyen különbség. A lényeg – húsfajtától függetlenül – a kocsonyakészítésnél ugyanaz: legyen elég kollagéndús az alapanyagunk, hiszen ettől lesz remegős a kocsonyánk.”
A zsidó konyha tele van látszattal: sok étel kóser analógja azoknak a fogásoknak, amelyeket a vallás mellett elkötelezettek nem fogyaszthatnak. A török zsidóság az oszmán szultánok csemegéjeként is ismert tavuk göğsühelyett- amely bármilyen szürreálisan is hangzik tejpuding reszelt csirkemellből, fagylalttal találva- egy gazdag pudingot készít, amely nem szegi meg a kashrut törvényeit. Az olasz zsidóság találmánya a chazirelló, a rozmaringtól és fokhagymától illatos borjú, ami utánozza a sült malachúsának ízvilágát, ebből a kultúrkörből származó ételkülönlegesség a libasonka is, amelyet ma világszerte kedvelnek.
„Más ételeket, mint például a falsche fisch-t, vagyis a hamis halat, ahol a ledarált csirke gefillte halként jelenik meg, rögtönöztek, amikor az eredeti alapanyag nem volt beszerezhető, vagy túl drága volt. Az elkészítéséhez a legtöbb szakács a szokásos gefillte halreceptjét követte, és a halleves ízét zöldségekkel idézték meg. A recept máig sikeres, hiszen a csirkehúst egyszerűbb feldolgozni, mint egy szálkás, pikkelyes halat. Ennél az ételnél is érdemes a csirke szárnyait is hozzáadni, így a húsleves gazdagabb lesz, ami ez esetben különösen fontos ahhoz, hogy hidegen gélesedjen.”
A sabbath hívta életre a legjellegzetesebb zsidó ételeket, mivel a vallási szabályok szerint ezen a napon nem csak dolgozni tilos, de nem szabad ételt sem készíteni – hiszen az is munkának minősül –, így a legtöbb fogás nyersanyagát már péntek délután összeállították. A zsidó konyha húsalapanyagai közül azonban nem a csirke a legtradicionálisabb: a liba a jiddis kultúra és étkezési hagyományainak központi eleme.
„A libakocsonya tipikus étel lehet sabbath-kor, hiszen előre el lehet készíteni, jól harmonizál vele a savanyított fekete retek, és barheszt (krumplis fonott kalácsot) sütnek mellé. A libának általában a lábát, szárnyát és a farhát részét használják fel, hiszen ezekben van a legtöbb kollagén. Létezik még zúzából készült libakocsonya is, de én úgy gondolom, e belsőség élvezeti értéke inkább melegen érvényesül.”
Amennyiben jó libakocsonyát szeretnénk enni, lehet, hogy az a legszerencsésebb, ha magunk készítjük el, mivel sajnos teljesen kiesett az otthoni főzés presztízséből, és alig kapható egy-két helyen. Magáról a kocsonyáról sem gondolnánk elsőre, hogy az a fogás, ami egy kifinomultabb étterem menüsorában fog visszaköszönni ránk, pedig itthon is számos példa van rá, hogy nívós konyhák is felvették a kínálatukba.
„Úgy gondolom, hogy ez az étel épp úgy a tradíciónk része, mint egy paprikás, ezért ugyanannyi létjogosultsága van, hogy akár egy fine dining étterem nagy menüsorának tételei között feltűnjön.”
Fotók: 123RF
Ez a cikk először 2021 decemberében jelent meg a Dining Guide online hasábjain.
A Dining Guide szerkesztőségének munkáját SAMSUNG okostelefonok segítik 2024-ben.