Hirdetés

A ZONA egész jól átvészelte a Huszár Krisztián elvesztésével járó traumát, sőt: ha ügyesen lavíroznak, szélesíthetik a vendégkört.

Hirdetés

Akár szereti az ember, akár nem, Huszár Krisztián kétségkívül a jelenlegi budapesti éttermi színtér egyik legmarkánsabb séfje. És amikor az ilyen nagy egyéniségek (sztárséf, vagy mi) éttermet váltanak, akkor nemcsak az érdekes, hogy az új helyen mit kezdenek magukkal, meg a konyhával, hanem az is, hogy a régi hely mihez kezd magával. Különösen akkor érdekes ez, ha a szóban forgó étterem imidzsébe az indulás óta szervesen beletartozott az adott séf is. Na, ezért néztük meg a ZONA bisztrót a nyári szünet után, ahol most már Krausz Gábor vezeti a konyhát. Krausz dolgozott már a Gundelben (ami mondjuk engem annyira nem mozgat meg, de ez legyen az én bajom), aztán a londoni Tom’s Kitchen, majd a kétcsillagos Koffman’s jött, úgyhogy egészen biztosan van rutinja abban a vonalban, amit a ZONA a kezdetektől képviselt.
Krausz konyhája (egyelőre) nem vagánykodik annyira, mint Huszár szokott, ami nem feltétlenül baj, sőt, egészen addig senkit nem fog érdekelni, amíg a ZONÁban nagyon jókat lehet enni – ehhez hozzátehetnénk, hogy jó áron, de az az igazság, hogy ez valószínűleg sosem érdekelte a hely elsődleges célközönségét. A ZONA mindig is kissé túlárazott volt, ami persze érthető, ha valaki a Lánchíd tövében akar presztízs alapanyagokból készült ételeket enni, akkor ne sírdogáljon, hanem nyugodtan perkáljon ki átlag 6-8000 forintot egy főételre. Aki meg nem akar ennyit fizetni, az majd maximum megy ebédidőben, és sokkal jobban jár. Na, ez az, ami nincsen már. Egyik sem. Az újrafazonírozás eredményeképp a kínálat kissé bővült, az árakat lejjebb vitték, ebédmenü pedig nincsen. (A kedves felszolgáló hölgy biztosított róla, hogy utóbbi csak átmeneti probléma, és legkésőbb egy-két hónapon belül megint lesz ebéd menü).
A kínálat nem kevésbé izgalmas, mint régen, Krausz szemmel láthatóan szeret halakkal bíbelődni, és a szűkszavú étel leírások alapján kifejezetten sok ígéretes darabot találunk, amit lenne kedvünk megkóstolni.
Két leves van, egy vörös lencse chorizóval, és egy kukoricakrém-leves rikottával, tortellinivel. Előbbit ajánlja a pincér, úgyhogy amellett döntünk. Nem bánjuk meg, bár lehetne egy pár fokkal testesebb. A benne levő chorizo mennyisége pont jó, a leves tetejére csorgatott kolbászzsír sokat dob a fogáson. A tetejére kent három kanál hab fölösleges. Egyébként a főétel is pont ilyen lesz: nagyon közel van ahhoz, hogy kiemelkedő legyen, de pont nem lesz az. Miről van szó? Kapunk egy szépe darab vajpuha, jóízű hasaalja szalonnát (nagyszerű meleg zsír-hús aránnyal), ropogós, intenzíven sós bőrrel. Mellette egy vékony szál, ress répa, balzsamecetben megfuttatott hagyma. Utóbbi édes savanyú, ellenpontozza a hús sósságát. Ha a répa több lenne, az étlapon megígért ánizst jobban lehetne érezni a jelenleginél (értsd: nulla, zéró, semennyi), akkor ezzel a minimális igazítással nagyon jó tányér lehetne belőle, így is jó, de nem kiemelkedő.
 
A vacsora legerősebb pontja egyértelműen a desszert. Panna cottának ígérik, de mire kiérkezik, nagyon okosan megkomponált pohárdesszert lesz belőle. Fölül markáns, illatos passiógyümölcs, kellemesen fanyar, középen hideg kókuszfagylalt, alul panna cotta és tápióka gyöngy. Élvezetes, végig izgalmas fogás, remek arányérzékkel készítve.

FACEBOOK TWITTER GOOGLE PLUS